Michael Harner : Hallucinogén növények szerepe az európai boszorkányságban

Sámánizmus és Enteogének

A cikket forditotta : Cooper | orichalcum workshop
Az eredeti cikk : Michael Harner : The Role of Hallucinogenic Plants in European Witchcraft

Napjaink történészei és vallástudósai között elterjedt egy nézet, mely szerint a késő középkori és reneszánsz kori boszorkányság lényegében az Egyház által kreált fikció volt. A nézetet pártolók gyakran érvelnek amellett, hogy az Inkvizíció a priori koncepcióval kezelte a boszorkányságot, és egész egyszerűen addig kínozták a gyanúsított személyeket, míg végül az Egyház dogmáinak megfelelő „helyes” válaszokat adták. Pozíciójuk fenntartása végett hangsúlyozzák, hogy mindazon tettek, melyeket a boszorkányok beismertek – akárcsak a repülés és a Sabbat napján (Szombaton) megtartott démoni orgiák – nyilvánvalóan képtelenségek.

A tudósok nem veszélyeztetik pozíciójukat a manapság Európa szerte és az Egyesült Államok területén szerveződő formális boszorkánygyülekezetek rituáléival való elszámolással. Ezek az úgynevezett „boszorkányok” csupán olyan tevékenységeket folytatnak, amelyeket hagyományos gyakorlatoknak vélnek, ám én mégis arra a felfedezésre jutottam, amennyire lehetőségeim engedték interjúk böngészése révén, hogy a boszorkányok valójában nem hiszik azt, hogy az égben röpködnek, és hogy természetfeletti lényekkel mulatoznak Sabbat idején. Ellenkezőleg, tevékenységük józan és rendkívüli módon szertartásos. Akadémikusok és hasonló érdeklődésű csoportok tagjai mindeddig képtelenek voltak megérteni, mekkora szerepe volt a hallucinogén növényeknek az egykori európai varázslásban. Ugyanakkor, ha a természetes hallucinogének használata és hatásai megértésre lelnek, a múlt hiedelmeinek és gyakorlatainak főbb vonásai hirtelenjében már teljesen logikusnak és konzisztensnek tűnnek.

Valószínűleg, az emberiség által a természetfelettivel való kapcsolat megteremtésére használt legfontosabb növények csoportja a Solanaceae (burgonyafélék, vagy csucsorfélék, ebszőlőfélék) családjába tartozik. Hallucinogén egyedei széles körben elterjedtek az Óvilágban és az Újvilág területén is. A burgonya, a paradicsom, a csilipaprika és a dohány mellett a növénycsalád számos datura-fajt számlál, a Datura (maszlag) nemzetség fajait pedig szintén sokféle néven említik, ilyenek például az angyaltrombita, a métel maszlag, a bolondító csalmatok, a csattanó maszlag, a dögfű, a csudafű, a szúrós disznó, a tövisalma, a santo toloache – és mind hallucinogén. A datura minden kétséget kizáró és elterjedt használata az ókori időkben gyökerezik, a sámánizmus, a varázslás, a látomáskeresés keretein belül Európában, Ázsiában, Afrikában és amerikai indián törzsek berkeiben. A burgonyafélék családjában a daturához hasonló hatásokkal bíró egyéb hallucinogének közé tartozik a mandragóra, a beléndek és a belladonna, más néven a nadragulya. A növénycsoport tagjai megtalálhatóak mérsékelt és trópusi éghajlati övezetekben is, és minden kontinensen elterjedtek. Az összes egyed különböző mértékben tartalmaz atropint és hozzá közelálló tropánalkaloidokat – szkopolamint és hioszcint -, melyek mindegyike hallucinogén hatással bír. Ezek az alkaloidok rendkívül veszélyesek mentális és fizikai téren, toxicitásuk halálos kimenetelű lehet. Kivételes adottsága az atropinnak, hogy felszívódik az érintkező bőrfelületen keresztül; nem volt szokatlan az orvoslásban, hogy a belladonnatapasz mérgező tüneteire bukkantak. A burgonyafélék atropintartalmának potenciálja régóta ismert jelenség az Ó- és Újvilág területein, és jelentős szerepe van a boszorkányság és a sámánizmus vizsgálatakor.

Kultúránkban a boszorkány képe minden gyermek fantáziájában a seprűn jelenik meg, amint röptében a levegőt szeli. Ez a szimbólum valójában az európai boszorkányság nagyon fontos és központi aspektusát képviseli, beleértve a burgonyaféle hallucinogének használatát. Az európai boszorkányok olyan hallucinogén hatású kenőccsel dörzsölték be testüket, amely például nadragulyából, beléndekből és mandragórából készült, és atropintartalma képes volt a bőrön át felszívódni. A boszorkány ezt követően csakugyan egy „utazás” részese volt: a seprűnyélen ülő boszorkány egy lelkekkel és démonokkal való randevúra tartó képzeletbeli légi utazás ábrázolása, az ilyen találkozót hívták Boszorkányszombatnak.

A híres farmakológus, Lewin írta:

„Ezeket a növényeket a fanatikusok érthetetlen tetteivel hozzuk összefüggésbe… Valamilyen okból kifolyólag beszerzett mágikus kenőcsök vagy boszorkánybájitalok szándékosan vagy szándék nélkül olyan hatásokat produkáltak, amelyekben maguk az alanyok hittek, még azt is kijelentve, hogy gonosz szellemekkel közösülnek, hogy Szombaton a Brocken-hegyre járnak és szeretőikkel táncolnak, illetve hogy képesek varázslással másoknak kárt okozni. A datura összetevőihez hasonló hatóanyagok által kiváltott mentális zűrzavarukban néhányan arra vetemedtek, hogy megvádolják saját magukat a bíróság előtt. A drog által kiváltott különös, egyéni hallucinációk olyan erővel kerültek át a tudatalatti elméből a tudatosság szintjére, hogy a szellemileg műveletlen személyek… valóságnak élték meg.”

A boszorkányok főzeteiben, szerelmi bájitalaiban, narkotikumaiban hasonlóan jártas Hesse szerint:

„A hallucinációkban gyakran az erotikus jelenségek vannak túlsúlyban… Abban az időben, hogy ezeket a szenzációkat átélhessék, fiatal és idős nők boszorkányok kenetével kenték be magukat, melynek aktív hatóanyaga a belladonna, vagy egy másik burgonyaféle kivonat volt.”

Az Inkvizíció a boszorkánynak hitt és valós boszorkányok százezreinek megkínzásával és kivégzésével szolgáltatja számunkra a hallucinogén növényekkel kapcsolatos késő középkori információkat. A források sokaságából ítélve, melyek közül itt csak néhányat említek, egyértelművé válik, hogy egész Európában elterjedt gyakorlatokkal van dolgunk, melyek minden bizonnyal már legalább a rómaiak korában ismertek voltak. (…)

A kenőcsök használatára egy újabb példa Lady Alice Kyteler 1324-es esete, amelyre a hatóságok nyomozásakor derült fényt:

„… a hölgy szekrényét feltörve, egy pipában tárolt kenőcsre bukkantak, amit egy nyél bekenésére használt, arra ülve pedig tűzön-vízen át furikázott, vágtázott akkor, és ahogyan csak kedve támadt.” [Murray, 1962 – Holinshed, 1587 alapján] (…)

A seprűnyél vagy rúd használata kétségtelenül többet jelentett egy szimbolikus freudi cselekvésnél: a nyél az atropintartalmú növények egyfajta applikátoraként szolgált az érzékeny vaginális területeken, mintha egy paripa meglovagolására ösztönözte volna a boszorkányokat a Sabbatra való repülés tipikus illúziójaként.

A rudakon kívül vasvilla, kosarak és tálak is vitathatatlanul betöltötték a Sabbatra tartó „jármű” szerepét:

„Nicole Canette hozzáfűzte, hogy az utazásra készülve szokás szerint bal lábát egy kosárba tette, miután bekente ugyanazzal a krémmel, amivel magát is. Francis Fellett elmondása szerint bal lábát nem egy kosárba, hanem egy seprű visszahajlított ágacskáira helyezte, melyeket először a krémmel bedörzsölt.” [Remy, 1596, Liber] (…)

Vincent szintén említi a Sabbatra transzportáló hallucinogének célszerű felhasználását:

„Az ördög mély álomba meríti az embereket, amelyben megélik, hogy részt vettek a Sabbaton, imádatukat fejezték ki a gonosz szellemnek, villámokat hasítottak és jégviharokat keltettek, földeket pusztítottak el, és édesanyjuktól elragadott gyermekeket élve elégettek. A Gonosz szolgálatában álló varázsitalokkal és kenőcsökkel képesek mérgezni és betegségeket okozni, és ugyanezek révén képzelik el a Sabbatra tartó útjukat is.” [Hansen, 1475]

Remy, a kései 16. századból a következő információkat nyújtja:

„Bertranda Barbier bevallotta, hogy gyakran elkövette az alábbiakat: nevezetesen, hogy mély álomba szenderítse férjét, jobb kezével többször is megcsípte és fogdosta férje fülét, miután ugyanazzal a krémmel magát is bekente abbéli szándékából, hogy a Sabbatra utazzon.” [Remy, 1596, Liber].

„Ugyanakkor, ha a boszorkányok mélységes álmukból felébredve, miután tucatnyi dolgot láttak a messzi távolban megtörténni, az álom szűkös időtartamával összevetve az egyetlen következtetés, hogy a lélek valamilyen lényegtelen utazása ment végbe.” [Remy,1596, Liber] (…)

Harmadik Gyula pápa orvosa, Andres Laguna hasonló elbeszéléssel szolgál. 1545-ben, míg Lorraine-ben praktizált, volt egy házaspár, akiket boszorkányság miatt fogtak el; gabonaföldek felgyújtásával, haszonállatok legyilkolásával és gyermekek vérének kiszívásával vádolták őket. Kínzás közben bevallották bűneiket. Laguna feljegyzi:

„Az imént említett boszorkányok örökségéből fennmaradt tárgyak között találtak egy bizonyos zöld kenőccsel félig megtöltött korsót. Pópium (unguentum populeum) lehetett benne, vagyis a balzsamos nyárfából származó nyárfakenőcs vagy jegenyebimbóír, amellyel bekenték magukat és a szaga olyan erőteljes és szúrós volt, amivel arra utalt, hogy hideg növényekből állították össze – a gyógynövények besorolása lehet hideg, hűvös, langyos, vagy meleg – és hogy szélsőséges adagban narkotikus, altató hatású. Ilyenek a bürök, a nadragulya, a beléndek és a mandragóra. Egy ezekből elkészített jókora teli doboznyi kenőcshöz sikerült hozzájutnom egy várkapitány barátom segítségével. Ezzel később, Metz városában tetőtől talpig bekentem egy hóhér feleségét, aki a férjére való gyanakvása miatt éjjelente csak forgolódott és hánykolódott, és képtelen volt elaludni. Megfelelő kísérleti alanynak tűnt azok után, hogy számtalan orvosság hatástalannak bizonyult nála, és mert a kenőcs szagából és színéből ítélve úgy véltem, hogy ha nem is ez lesz a megoldás, attól függetlenül még hasznos lehet. A bekenés után azonnal mély álomba merült, nyitott szemmel, akárcsak a nyulak – annak megfelelően épp úgy nézett ki, mint egy lerészegedett mezei nyúl. Ötletem sem volt, hogyan ébresszem fel. Minden lehetséges eszközzel próbálkoztam: erős érelkötő fonalakkal, végtagjainak dörzsölésévek, kosztusz-gyökér és kutyatej (euphorbia officinalis) olajának ráöntésével, füst és gőz orrcimpáiba való befújásával, végül üvegköpölyökkel. Addig igyekeztem, amíg 36 óra elteltével vissza nem nyerte érzékeit és emlékezetét, jóllehet első szavai ezek voltak: „Miért pont ilyen rosszkor kell felébresztenie? A világ összes gyönyörűsége és élvezete vett körül.” Szemeit férjére szegezve – aki fellógatott emberek szagától bűzlött – azt mondta: „Te aljas, tudd meg, hogy felszarvaztalak, egy nálad fiatalabb és jobb szeretővel!” – és még számos egyéb, nagyon furcsa dolgot mesélt.

Mindezek nyomán feltételezhetjük, hogy amit a szerencsétlen és boldogtalan boszorkányok tesznek, az meglehetősen barátságtalan és hideg italok, krémek által kiváltott képzelgés és illúzió, melyeknek természetéből ered az emlékek és a képzelet megrontása. Ezeket átélik, és szerencsétlenek szilárdan meggyőződnek arról, hogy mindent, amit alvás közben, álmukban tettek, az éber állapotukban történt meg. [Laguna, 1555]

Egy másik példa Porta jóvoltából, aki Galileo egykori munkatársa volt és hasonlóképp fiziológiai magyarázattal élt a boszorkányok kenetével kapcsolatban:

„habár jónéhány babona övezi a boszorkányokat, mindazonáltal a megfigyelő számára világossá válik, hogy ezek a dolgok egy természetes erőben gyökereznek. Felidézném a dolgokat, amiket róluk hallottam.

Fiúgyermekek zsírját rézedényben megfőzik, leszűrik, aztán dagasztják. Petrezselyemmel, sisakvirággal (életveszélyes méreg), nyárfa gallyakkal és korommal keverik. Vagy néha vízi paszternákkal, pimpóval, csucsorral, álombogyóval (solanum somniferum), olajjal és egy denevér vérével; ha esetleg más összetevőkkel dolgoznak, azok némileg eltérhetnek az előbbiektől. Amint elkészül, alaposan átdörzsölik a hidegtől megdermedt testrészeiket, hogy kipirosodjanak és felmelegedjenek, így könnyebben felszívódik a kenőcs, amivel ezt követően bekenik magukat. Azért, hogy a test lazább legyen és a pórusok nyitottabbakká váljanak, zsírt adnak még hozzá, vagy olajat, hogy a nedvek még mélyebben fejtsék ki erejüket és hatékonyabb, élénkebb hatást eredményezzenek. Ennek okát egyértelműen megkérdőjelezhetetlennek tartom.

Ily’ módon azt hiszik, hogy elragadtatnak vacsorákra, zenére, táncra és fiatal férfiakkal közösülnek, melyekre leginkább vágynak. Olyan hatalmas a képzelőerő és a képek meggyőző látszata, hogy az agy memória nevű részlege szinte telis tele van az efféle dolgokkal; mivel természetükből eredendően kiváltképp hiszékenyek, olyan szorosan ragaszkodnak elképzeléseikhez, hogy elméjük megváltozik, és éjjel-nappal másra sem gondolnak. Az is megerősíti őket ebben, hogy csak répaféléket, gyökereket, gesztenyét és zöldségeket esznek.

Miközben ezzel a témával foglalkoztam, szorgalmasan kutakodva azon dolgok után, amelyekben még mindig döntésképtelen voltam, egy idős nőre lettem figyelmes – aki egyike azoknak, akiket kuvikoknak (striges), hasonlóképpen éjjeli baglyoknak (strix), vagy boszorkányoknak (strigae) hívnak, akik a bölcsőjükben fekvő kisgyermekek vérét szívják -, és önszántából felajánlotta, hogy rövid időn belül megválaszolja kérdéseimet. Mindannnyiunkat – akik összegyűltünk, hogy szemtanúi legyünk -, kiutasított. Levette az összes ruháját, és jó alaposan és bőségésen bedörzsölte magát egy kenőccsel (látható volt az ajtók nyílásain keresztül). Aztán mély álomba merült a krémek altató hatásától. Ezt követően kinyitottuk az ajtókat és jól megkorbácsoltuk; bódulatának mértéke olyan erőteljes volt, hogy minden érzékét elvesztette. Visszatértünk megfigyelőállásunkba. Később a drog hatása halványulni kezdett és elmúlt, aztán álmából felébresztve arról kezdett fecsegni, hogy tengereket és hegyeket szelt át azért, hogy elhozza nekünk ezeket a hamis válaszokat. Ezt megcáfoltuk, de ő ragaszkodott hozzá; megmutattuk neki a kék-zöld foltjait, de csak még kitartóbban ragaszkodott. Mit gondoljak hát ezek után?” … (…) [Porta, 1562]

Huszadik századbeli adatok összehasonlításul

Röviddel a huszadik század előtt egy német okkultista tudós, Karl Kiesewetter Porta és mások beszámolóin felbátorodva kóstolót vett a boszorkányok kenetéből. Miután bekente magát,

álmában spirálok között repült. Újabban, a németországbeli Göttingenből származó Will-Erich Peuckert professzor a beszámolók szerint elkészített egy belladonnából, beléndekből és daturából álló kenőcsöt egy tizenhetedik századi előírás alapján. A beszámoló szerint:

„… bekente vele a homlokát és a hónalját, ahogy a kollégái tették. Huszonnégy órás álomba merültek, mialatt féktelen száguldást, őrjöngő táncokat és egyéb különös, középkori orgiákhoz hasonló kalandokat éltek át.” [Krieg, 1966: 53]

Gustav Schenk szintén tapasztalta a beléndek hatását, habár nem kenőcs formájában. Beszámol arról, hogy miután inhalálta az égő magvak füstjét:

„Fogaim összeszorultak, és egy szédítő dühroham ragadott el. Emlékszem, hogy reszkettem a félelemtől, de azt is tudom, hogy egy rendkívüli érzés hatott át, egy komfortos állapot, ahogyan a lábaim a testemtől elszabadulva egyre könnyebbekké és nagyobbakká váltak – az ilyen fokozatos testfeloszlás tipikusan beléndekmérgezésre utal. Úgy tűnt, hogy a testem minden egyes része saját útjára kelt. A fejem önállóan egyre hatalmasabbra nőtt, és elfogott a rémület, hogy teljesen szét fogok esni. Eközben a repülés mámorító szenzációját tapasztaltam. A végzetem közeledtének rémisztő bizonyosságát, a testem felbomlását a repülés állatias öröme egyenlítette ki. Szárnyaltam, ahol a hallucinációim – a felhők, az ereszkedő égbolt, vadállatok csordái, hulló falevelek (melyek egyáltalán nem hasonlítottak semmilyen hétköznapi levéltípusra sem), a gőz hullámzó gomolyagjai és olvadt ércfolyók – hosszasan cikáztak. [Schenk, 1955: 48]

Pár évvel ezelőtt belefutottam a datura krém észak-mexikói vonatkozásába. A feljegyzések szerint a yaki indiánok a hasukra kenték, hogy „víziókat lássanak”. Felhívtam rá egyik munkatársam és barátom, Carlos Castaneda figyelmét, aki éppen egy yaki varázsló tanítványa volt, és megkértem, hogy derítse ki, használják-e a yakik a krémet repülésre és meghatározták-e már a hatásait. Az ezt követően a datura krém kiváltotta élményeiből idézek egy részt, amely a hatóanyag lenyűgöző világát tárja elénk:

„Testem lassú és reszketeg mozgása egy föl-le irányuló remegésre emlékeztetett. Lenéztem, és láttam don Juant valahol mélyen lenn, távol ülni. A lendület még egy lépést vitt előre, és ez a lépés még az előzőnél is rugalmasabbnak és hosszabbnak tetszett. Ekkor történt, hogy felszálltam a levegőbe. Emlékszem, egyszer földet értem, és akkor mindkét lábamról elrugaszkodva hátrafelé felugrottam, és hanyatt siklottam a levegőben. Láttam fölöttem a fekete eget, a felhők elsiklottak mellettem. Megrándítottam a testem, hogy lenézhessek. Ott tornyosult a sötét hegylánc. Óriási sebességgel haladtam, karom a testemhez simult. A fejem irányította a repülést. Ha hátradőltem, akkor függőleges köröket tudtam leírni. Az irányváltoztatást a fejem elfordításával végeztem. Élveztem ezt a soha nem tapasztalt szabadságot és sebességet. Ugyanakkor a csodálatos sötétség szomorúságérzést és talán vágyakozást váltott ki bennem. Mintha rátaláltam volna a helyre, ahova tartozom, az éjszaka sötétjére.” [Castaneda, 1968, Don Juan tanításai]

Likantrópia

Térjünk át a likantrópia (vagy lükantrópia) tárgyára, vagyis az ember azon képességébe vetett hit témájához, mely szerint farkassá, vagy hasonló ragadozó álattá változhat. Felötlött bennem a hallucinogének efféle hiedelmekben egykoron betöltött szerepének lehetősége, miután egy elmeorvos munkatársam írását olvastam, aki harmalint adott az egyik páciensének. A harmalintól eleinte madárnak hitte magát, ahogyan a levegőt szeli, aztán egy halnak, majd a saját szavaival:

„többé már nem voltam hal, annál inkább egy nagymacska, egy tigris. Sétáltam, mégis ugyanazt a szabadságot éreztem, mint madárként és halként – a mozgás, a rugalmasság és a kecsesség szabadságát. Tigrisként mozogtam a dzsungelben, boldogan, érezve a talajt a lábaim alatt, érezve az erőmet; a mellkasom kitágult. Aztán megközelítettem egy állatot, nem tudom pontosan mi volt az. Csak a nyakát láttam, ekkor megtapasztaltam, mit érez egy tigris, amikor a prédáját fürkészi.” [Naranjo]

Az a bizonyos nyak egy a szobában tartózkodó nőé volt, aki az alany számára szarvassá változott, ezért vissza kellett, hogy fogja magát, nehogy megkísérelje átharapni a nyakát.

Ez az információ, a kultúránkban LSD élményeket megélt személyek alakváltásának véletlenszerű beszámolóival karöltve arra ösztönzött, hogy átnézzem a farkasember irodalmi hivatkozásait, annak reményében, hogy hallucinogének használatára bukkanhatok. A következő példák az eredmények töredékét illusztrálják.

Egy görög feljegyzés a likantrópiáról, a Krisztus utáni negyedik, vagy hetedik századból így szól:

„Akik likantrópiában szenvednek, kimennek a természetbe az éjszaka folyamán, és teljes mértékben a farkasokat idézik, hosszasan időzve a sírkövek környékén, egészen reggelig. Az ilyen emberek a következő jelekből lesznek felismerhetőek: sápadtak, látásuk gyenge, szemeik szárazak, nyelvük is jócskán kiszáradt és a nyáltermelésük leállt, nagyon szomjasak, lábaik gyógyíthatatlan fekélyekkel vannak teli a gyakori esdeklések következtében – ezek a kór tünetei. [Adams, 1844]

A felsorolt szimptómák szorosan összefüggnek az atropin klinikailag feljegyzett hatásaival, különösképpen a torok- és szájszárazsággal, a nehézkes nyeléssel, az erős szomjúságérzettel, a megromlott látással és a tántorgó járással. [Sollmann, 1957]. (…)

Pierre Bourgot 1521-ben, Párizsban, az egyház egyik vizsgálóbírája előtt tett vallomásában elismerte, hogy egy társával együtt egy kenőcsöt használtak, amelynek hatása bőrre kenve pár óra erejéig farkassá változtatta őket, és ebben az állapotban különböző alkalmanként jónéhány személyt fizikailag megtámadtak – fogsorukat beléjük vájták, megölték őket, és bizonyos testrészeiket el is fogyasztották. [Wier, 1885]

Beauvois De Chauvincourt Párizsban, 1599-ben közzétett egy értekezést a likantrópiáról, amelyben megállapította, hogy az efféle változások látszólagosak, és mindaz, ami kiváltja ezeket: „kenőcsök, porok, italok és kártékony növények, melyek elkápráztatnak mindenkit, aki baljóslatú befolyásuk alá kerül”. [Chauvincourt, 1599]

Rövidesen utána, valamelyest hasonló álláspontot képviselt Nynald, De la lycanthropie, transformation, et Iextase des sorciers című munkájában, melyben a krémek összetevőit is felsorolta. Köztük volt a belladonna és a beléndek, akárcsak a sisakvirág, az ópium és a hasis. [Ninald/Nynauld, 1615] (…)

Tehát a burgonyaféle növényekből készült kenőcsök egyaránt megmutatkoznak a boszorkányok látomásának megélésében és a farkasemberré válás metamórfózisában. Ezek az eltérő végkifejletek könnyedén magyarázhatóak a hallucinogén drogok okozta élményekről kialakított ismereteinkkel – jelesül azzal, hogy az alany közeli környezete, elvárásai, vágyai és hangulata erősen befolyásolják élményeinek természetét. Láthatjuk, hogyan lehet a seprűnyél, vagy valami más, megülhető tárgy, esetleg a farkasbőr, vagy a farkasbőrből készült öv a hallucináció jellegét tapintható érzékletességgel befolyásolva, annak erőteljesen szuggesztív kelléke.

Végezetül, megemlíteném az európai középkori és reneszánszkori boszorkányság egyik legfőbb jellegzetességét, amely megkülönbözteti az általános sámánizmustól. Mépedig azt, hogy a boszorkányok az elbűvölés és a kölcsönös segédkezés formáit választották, noha nem transzállapotban, hanem egy rituális találkozó részeként alkalmazva, melyet teliholdkor tartottak és Esbat-nak hívnak, és egy színpadi előadásként jellemezhetünk. Ez egy valódi, a hallucinogén kenőcsök használatától mentes összejövetel volt, mely nevében és lényegében különbözik a Sabbat-tól, ahová a boszorkány elrepült és démoni orgiák részese volt. Más szóval, a klasszikus sámánizmustól eltérően, az európai varázsló szellemvilágba tett transz látogatásai különváltak a természetfeletti világ manipulálásától. Úgy hiszem, az európai boszorkányság legfőbb megkülönböztető vonása az általuk használt drogok természetében rejlik. Különösképpen a burgonyafélék hallucinogénjei olyan erősek, hogy lényegében ellehetetlenítik a felhasználó számára elméje és teste olyan szintű kontrollálását, hogy egyidejűleg rituális eljárást tudjon folytatni. Továbbá, a kezdeti ingerlés, gerjesztés periódusát követő meghosszabított alvásfázis, amely három-négy napig terjedhet, a tipikusan velejáró amnéziával együttesen aligha alkalmas módszere a boszorkányság mindennapos gyakorlásának. Ráadásul, néhány etnográfiai bizonyíték alátámasztja, hogy a burgonyaféle drogok túl gyakori használata maradandó elmezavart okozhat.

A sámánizmus és a boszorkányság burgonyaféle növények alkalmazásának részletes tanulmányozására a kelet-ecuadori jivaro indiánok között végzett terepmunkám alkalmával került sor. Ők a burgonyafélék közé tartozó daturát, és nem burgonyaféle hallucinogéneket is használnak.

A burgonyaféle növényt a látomáskeresésben hasznosítják, pusztán a természetfelettivel való találkozás céljából, de a sámánizmusban nem használják, mert „túl erős” és megakadályozza a sámánt abban, hogy egyszerre operáljon mindkét világban. Az európai boszorkányoknak, meglátásom szerint a burgonyafélék nagyszerű hatásainak tükrében használatuknak teljesen indokolt szertartásos rendszere volt. Így a tény, hogy a hagyományos boszorkányság elkülöníti a transzállapotot a rituális működéstől, annak a problémának köszönhető, hogy azokkal a bizonyos, számukra adott hallucinogénekkel kellett megbirkózniuk. Ez egyben megmagyarazná a Sabbatok és Esbatok sajátos jelenlétét az európai boszorkányságban, és felteszi a kérdést, hogy vajon szükséges-e a sámánoknak transzállapotban lenniük, mialatt manipulatív, kézi tevékenységekkel foglalkoznak. Ha nem, akkor talán szükségszerűen felülvizsgálhatjuk a sámánizmus hatásköréről és lehetőségeiről kialakított elképzeléseinket, és kibővíthetjük oly módon, hogy magában foglalják a boszorkányság néhány központi aspektusát, ahogyan azokat korábban, Európában gyakorolták.