Terence McKenna, Rupert Sheldrake és Ralph Abraham : Trialógusok a nyugat határán (részlet)

Nyelv és Kultúra, Terence McKenna

A cikket forditotta : Strophariad | orichalcum workshop
Szemelvény a Trialógusok a nyugat határánból

Terence McKenna: A kultúránk által hajlamosak vagyunk rá, hogy városokba költözzünk, s hogy távol tartsuk magunkat a természettől. Szellemi környezetünkben hasonlóképpen járunk el. A legtöbb ember az életét rendkívül szabályozott elképzelések sorozatának megfelelően tölti, melyek még nagyobb ilyen sorozatokba ágyazódnak mélyen bele. Amikor a fizikai határokra merészkedünk, a sivatagba vagy a dzsungelbe, a távoli és vad természetbe, és amikor a szellem peremterületeit vesszük célba meditációval, álmokkal és pszichedelikumokkal, a képzelet bőségesen gazdag flóráját és faunáját fedezzük fel. Erre a birodalomra nem igazán fordítunk figyelmet amiatt a hajlandóságunk miatt, hogy szavakon keresztül lássunk, hogy szavakon keresztül építkezzünk, és hogy hátat fordítsunk a jelenés dühöngó óceánjának, mely máskülönben teljesen elpusztítaná a metaforáinkat.

Rupert Sheldrake: Ha rákérdezünk, hogy mi okozta ezt a fajta vakságot, a válasz talán a tudomány sátáni szelleme. A tizenhetedik században Milton Elveszett Paradicsom c. munkája a Sátán szellemét különböző démonok és bukott angyalok egész osztályával ábrázolta, melyek rosszindulatú erőket képviseltek, mint Mammon, a kereskedelmi kapzsiság démona. Sátán és a többi bukott angyal, mint Mammon, fő bűne a büszkeség volt, az hogy elfordultak Istentől saját önelégültségük felé. Ez volt az egész humanista illúzió kezdete, amely elfordította az embert a szellemvilágtól, és önhitté tette. Ebből a nézőpontból minden isten, démon és szellem az emberi elme projekciója, mely ezáltal egyfajta antropocentrikus univerzumot teremt.

McKenna: Az emberről mondták, hogy minden dolog mértéke.

Sheldrake: Ez a humanizmus. A humanizmus számára mélyen ellenszenves az a lehetőség, hogy adoptáljuk az animizmus alternatív hagyományait, és hogy felismerjük a más természetű élő szellemeket és lelkeket, mégis ez képezi minden emberi civilizáció, gondolat és hagyomány általános alapját. Mint ahogy Goethe Faustjában a paradigmatikus tudós eladja a lelkét az ördögnek a határtalan tudásért és erőért cserébe. A modern tudomány vezérlő szelleme fausti értelemben egy sátáni démon, egy bukott angyal, Mefisztofelész.

Mennyire kell komolyan vennünk azt az ideát, hogy az egész társadalmunk és civilizációnk egy ilyen entitás befolyása alatt áll, akit a pénzen és a hatalmon keresztül imádunk? Milton így írja le Mammont az Elveszett Paradicsomban:

Még a mennyekben is pillantásait és gondolatait
Mindig lefelé irányozta, és jobban imádta
A Mennyország ösvényének bőségét, letaposott aranyát,
Mint bármilyen más isteni vagy szent másik
Gyönyörű látomásaiban: és tőle először
Megtanulta az ember is
A fosztást, hogy istentelen kezekkel
Megrabolja a Földanya méhét
Mind több és több kincsért.

(1.680 – 688)

Ez egy pontos leírása a civilizációnknak. Mennyire irányítják és csavarják ki a tudomány és a technológia haladását valójában ezek a bukott angyalok? Valóban egy nagy háború dúl a gonosz és a jó angyalai között, ami kihat a Földre is? Nem igazán tudjuk többé, hogyan gondolkodjunk vagy beszéljünk ilyen eshetőségekről, amióta a nyugati történelem hivatalos és standard modellje oly idegenné tette őket.

McKenna: Visszatérve a testetlen lényekhez, gyakran vesszőparipám ez a téma főleg a nyelv kapcsán. Van egy olyan érzésem, hogy a nyelv mezejének az ezekkel a lényekkel való kommunikációra kell felkészülnie. A nyugati világban a nyelvre jó ideje jellemző az a jellegzetes bezárkózottság, mely menekül a kommunikáció ilyetén formájától. Ez a bezárkózottság csak most kezd feloldódni.

Ralph Abraham: És valóban, jelenleg kénytelenek vagyunk hibásan felhasználni a nyelvet, hogy egyáltalán beszélni tudjunk ezekről a dolgokról.

McKenna: A linearitás mind nyomtatott szöveg, mind gondolatok terén képtelenné tette rá a nyelvet, hogy bármilyen érdemleges módon foglalkozni tudjon a láthatatlan világgal, a patológiát kivéve. Most azonban ez a láthatatlan világ visszatér a nyelvbe az olyan egy lábbal mindkét világban állókon keresztül, mint amilyenek mi is vagyunk.

Az emberi elmének se az énben felbukkanó megannyi jelenlét, se saját énjének összezavart érzékelése nem hagy nyugtot. Akárhová is fordulunk a természetben és a pszichében, élettel, elevenséggel és kommunikációra való hajlammal találkozunk, mely tényezők a behatárolt tudatosság és az emberi értékek történelmi korok során emeltetett ingatag piramisát fenyegetik, mellyel ez idáig intúícióinkat nyomtuk el.

Abból indulok ki, hogy ezek az entitások nem fizikális jellegűek, és bizonyos értelemben önálló létezők. Amennyiben jól értem, Ralph elfogadja ezt a nézetet, de a test, lélek és szellem neoplatonikus hármasság-koncepciójához köti. Mindebből az következik, hogy ezek az entitások a logosz spirituális birodalmának a lakói. Ők az önreflektálóvá és tagolttá vált logosz. Ahogy Rupert helyesen rámutat, a legtöbbször álmainkban találkozunk ezekkel a lényekkel, továbbá felveti, hogy mögöttük pedig a világlélek irányító működése áll. Elmélete szerint a világlélek valójában kommunikál az emberekkel különböző formákon keresztül, melyeket mi egy máskülönben láthatatlan és mitologikus világ lakóiként interpretálunk.

Úgy tűnik, közös következtetésünk az, hogy a természet varázslatosan önelemző és tudatos. Leggazdagabb kifejező módján keresztül a világ beszél hozzánk, és minket, tudományos racionalistákat, ez meglehetősen zavarba hoz. Mindazonáltal nekünk kell hozzá igazítanunk modelljeinket és elméleteinket, ahogy azonnali tapasztalatokban nyilvánítja ki önmagát, nem pedig ahogy mi képzeljük el valami nagy és steril absztrakció formájában. A tündérek és a manók azért vannak itt, hogy emlékeztessenek rá: az én megértése kapcsán az ontológia gyerekszobájában még a járókát sem hagytuk el.