Terence McKenna 1984-es előadása a Berkeley Egyetem Tudatkutató Intézetében Ruth és Arthur Young meghívására. Megjelent 1989 áprilisában a Magical Blend Magazin 22. számában, majd 1992-ben az Archaic Revival című lapban újra.
Fordította: Lázár Krisztina
James Joyce Ullysses-ében Stephen Dedalus így szól: „A történelem az a rémálom amelyből megpróbálok felébredni.” Megfordítanám ezt és kijelentem, hogy a történelem az, amely elől álomba menekülünk. Az álom eszkatologikus. Az álom ideje zéró, történelmen kívüli. Az álomba szeretnénk menekülni. A menekülés a hallucinogén növényeket használók ellen felhozott leggyakoribb, kulcs vád. Akik ezzel vádolnak ritkán jutnak el arra a szinte ahol a hallucinogének menekítenek. Menekülés a bolygóról, a haláltól, a problémáktól, a szokástól, és ha lehetséges a Kimondhatatlantól.
Ha elhagyjuk az elmúlt háromszáz év európai és amerikai történelmét és a halál jelenségét, illetve a lélek doktrináját – annak minden leágazásával együtt: neo-platonikus, keresztény, ó-egyiptomi, stb. – vizsgáljuk, folyton a „fénytest” ideájába botlunk, amely egy olyan entitás, ami az élet alatt összekapcsolódik a testtel, s a halál, mint krízis jelenik meg, amikor a két egymásba tekeredett rész kettéválik. Az egyik fél elveszti a raison detre-t, metabolizmusa leáll, feloldódásba hull. A másik fél nem tudjuk hova megy. Valószínűleg sehova, ha azt hisszük, hogy nem létezik, de akkor meg kell magyaráznunk az élet problematikáját. Habár a tudomány az atomi rendszerek remek feltérképezésével állt elő, az az elképzelés, hogy ez bármiféle választ adna az élet mibenlétéről, abszurd.
A tudománynak lövése sincs róla, hogy hogyan határozza el valaki, hogy ökölbe szorítja a kezét, de mégis megtörténik. Teljesen a tudomány területén kívül történik ez, mivel a jelenség amit látunk elsődlegesen az elme által okozott. Az anyag telekinézissel történő mozgatására ez remek példa. Tehát a lélek eredete és a sors kutatása során nem kell a tudomány gunyoros mosolyától tartani. Az én kutatási módszerem e területeken a pszichedélia, de mostanában az álmok világában nyomozok, mivel az álmodás olyan, sokkal általánosabb hiper-dimenzió élmény, ahol a lét és elme egybeágyazódni látszik.
Ha a sámánok, sámánisztikus élményeket megélt lények álmodásról alkotott véleményét tekintjük, megállapíthatjuk, hogy számukra ébrenlét és álmodás világa gyakorlatilag párhuzamos kontinuum. A sámán ebbe a kontinuumba hallucinogénekkel hatol be, vagy más technikákkal, de leghatásosabban hallucinogénekkel. Mindenki más az álmok által. Freud az álmodást „napi maradéknak” nevezte, amely tartalmát szerinte bárki visszakövetheti, mint az ébrenléti állapotban történt esemény-maradékok torzulását.
Javaslatom szerint hasznosabb egy geometrikus tudat-modellt készíteni, a parallel kontinuum ötletét komolyan véve, és kijelenteni, hogy elme és test az álmodás állapotában összefonódik, s hogy az álom egy magasabb rendű térbeli dimenzió. Álmodás közben az alany a valóság terébe szabadul, amelynek az ébrenléti világ csupán a felszíne – szó szerint vett geometriai értelemben. Van egy plénum – melyet a kvantumfizika felfedezései alátámasztani látszanak – az információ holografikus tere. Minden információ mindenhol létezik. Az az információ, amely nincs itt nem létezik. Az információ idő kívüli, örökkévaló – és az örökkévalóságnak nincsen időbelisége, amelyről kijelenthetnénk, hogy „mindig is létezett”. Egyszerűen örökkévaló. Elsősorban nem biológiai lények vagyunk tudattal, amely mint fénytörés felbukkan, a biológia magasabb szerveződéseinek epifenoménjaként. Olyan hipertérbeli tárgyak vagyunk, amelyek az anyagba vetik árnyékukat. Ez az árnyék a mi fizikai szervezetünk.
A halál közben a tárgy, amely az árnyat veti leválik és a metabolizmus megszűnik. Az anyagi forma összeomlik; megszűnik mint lokalizált helyen létező szétszóródó struktúra, amely energiát termel, felhasznál és a felesleget üríti. De a forma amely meghatározta nem befolyásolódik. Ezek a deklaratív kijelentések a sámánista tradíciók szemszögéből értendők, amely megérintett minden vallást.
A pszichedelikus álom és a pszichedelikus ébrenléti állapot mind nagy jelentőséggel bírnak, mivel egy feladatot tárnak az élet elé: ismeretséget kötni azzal a dimenzióval, amely a létezést okozza, hogy megbarátkozzunk azzal a pillanattal, amikor az élet véget ér. A szállítóeszköz metaforája – egy halál utáni szállító, egy asztráltest – több hagyományban is használatos. A sámánizmus és néhány jógafajta – köztük a taoista jóga – célja, hogy megismertesse a lényt ezzel a halál utáni testtel, emiatt a halál simábban folyik, nem okoz zavart a pszichében. A gyakorló a halálánál is felismeri, hogy mi történik és tiszta áttörést visz véghez. Egy probléma azonban felmerülni látszik a haldoklással kapcsolatban: nem az van, hogy öröklétre vagyunk ítélve, ugyanis tudatlansággal ezt a lehetőséget elbaltázhatjuk. Látszólag a halál esetében is jelentkezik egy szeparáció, ugyanúgy, mint a születésnél – a metafora triviális, de tökéletes. A sérülés, vagy helytelen cselekvés esélye fennáll. Az angol misztikus költő, William Blake szerint aki kilép az emelkedésbe annak lehetőségével játszik, hogy az arany ösvényről az örök halálba zuhanjon. Habár ez csupán egy pillanat krízis – az átjutás krízise – és a sámánizmus, illetve a helyesen élt élet célja a lélek és az ego lélekkel való viszonyának megerősítése, hogy ez a krízis elkerülhetővé váljék. Ez a hagyományos helyzet.
Szeretnék belevenni egy töréspontot ebbe a modellbe – olyat, amely kevéssé ismerős a racionalistáknak, ám a psziché mélyebb szintjein ismerős mindannyiunknak, mint a zsidó-keresztény kultúra örököseinek. Ez pedig nem más, mint az az elmélet, hogy a világnak vége lesz és elkövetkeznek a végső idők, amikor nem csupán az individuum él meg halálközeli krízist, hanem a teljes emberiség. Ezek szerint a tudatosság kezdetétől az apokalipszis kialakulásáig nagyjából százezer év telik el. Biológiai időben mérve ez pusztán egy pillanat, habár több mint a tízszerese a teljes emberi történelmnek. Ebben az időszakban minden az egyensúlytól függ, mivel ez egy őrült rohanás az emberszabásútól a csillaghajóig. Ebben a százezer évnyi lépésben energiák szabadulnak fel, vallások lángolnak fel szikraként, filozófiák fejlődnek, majd halnak ki, felemelkedik a tudomány, feléled a mágia, mindezek azt eredményezik, hogy a hatalom kontrollja kisebb vagy nagyobb mértékben etikai állandóságban jelenik meg. Az örök jelen lehetőség a faj hiperűri entitássá változásának elvetésére.
Mi most kétségtelenül ennek a krízisidőnek a végső pillanataiban vagyunk – egy krízis, amely az egyszerre jelenti a történelem végét, a bolygónk elhagyását, a győzelmet a halál felett, és az individuum kiszabadulását eredményezi a testből. Mi most tényszerűen közeledünk a legprofánabb esemény felé, amellyel ez a bolygói ökológia találkozhat – az élet kiemelkedése az anyag sötét gubójából…
A régi metafora, amely szerint a psziché egy hernyó, amely majd szárnyakat növeszt faj-szerte ismeretes analógia. Egy metamorfózison kell keresztülmennünk, hogy túléljük a történelmi erőknek azt a momentumát, amely már beindult. Az evolúciós biológusok úgy hiszik, hogy az emberiség egy már nem fejlődő faj. Valamikor az elmúlt ötvenezer év folyamán, a kultúra feltalálásával az emberiség biológiai evolúciója leállt és a fejlődés epigenetikussá, egy kulturális jelenséggé változott. Eszközök, nyelvek és filozófiák kezdtek fejlődni, de az emberi szomatotípus közben ugyanolyan maradt. Habár fizikailag még mindig ugyanolyanok vagyunk, mint a nagyon régi emberek, a mai emberiség valódi bőre a technológia. Az emberiség az elmúlt ötszáz év tapasztalatát tisztán szemlélve a technológiai anyag kisajtolójává vált. Bevisszük a kisebb szervezettségű anyagot, mentális szűrőkön futtatjuk keresztül, majd kisajtoljuk az ékszereket, szent szövegeket, űrjárműveket. Ezt tesszük hát… Olyanok vagyunk, mintha egy pszichéből kicsatolt tárgyakból összeálló műzátonyon élő korall-állatkák volnánk. A hitünk az eszközgyártásunkba foglalva egy abszolút eszközként. Ez az eszköz a repülő csészealj, más szóval a lélek, a három dimenziós térbe tárgyiasítva. A test átváltozhat egy befoglaló holografikus tárggyá, amely egy állandó állapotban létezik, ez pedig a hiperdimenzionális mátrix, amely örökkévaló, amelyben mindannyian egy valódi Elysiumon keresztül vándorlunk.
Ez egy iszlámhoz közel álló paradicsom, ahol szabadon élvezhető a test minden öröme, a testé, amely a holografikus állandóság mátrixának – amely mikro-miniatürizált, szuper-vezető és sehol sem található – projekciója: mindez a teljesség részeként. A technológia történelme arról szól, hogy az ehhez az ideához egyre közelítő prototípusokat gyártunk, tehát autókat, űrhajókat, csillaghajókat, fénysebességű járműveket, űrkolóniákat, ahogy Mircea Eliade mondta: „önátalakító képek a repülésről, amelyek sokatmondóan szólnak az emberiség késztetéséről a transzcendenciára…”
A vágyunk a megváltásunk és az egyetlen reményünk a történelmi krízis lezárására az idegen lénnyé változás, az idegenség befejezésével, az idegen önmagunkban felfedezésével, mint Self – tehát az idegen azonosítása a Feletteselmével, amely sértetlenül őrzi a bolygó összes fizikai törvényét, mint ahogy valaki az ideát őrzi sértetlenül a gondolatai között. Az adottságok, amelyek megtörhetetlen parancsnak tűnnek csupán az Istennő gondolatai, akinek mi a tükörképei vagyunk. Az emberiség teljes történelme erről szól, hogy az ember is kormányozhatóvá váljék, avagy, hogy James Joyce-t idézzem a Finnegan Ébredéséből a Moicanon, Dublin piros lámpás negyedében „ Itt Moicanban mindannyian az árnyoldalon vagyunk, de rajta aranymosó, növeszd minden értékedet és tárd ki szárnyaidat, ha Főnixé akarsz válni jöjj és maradj.” Nos ez ennyire egyszerű tehát, ám a maradáshoz rengeteg bátorság kell, amikor a Kegyetlen Kaszás, avagy ahogy Joyce nevezi „az álruhás áldás” közelít.
A pszichedelikumok arra bátorítanak – s reményeim szerint a hallucinogének kulturálisan integrálódnak és a figyelem arra összpontosul – hogy nagyobb embercsoportok, az üldöztetéstől mentesen tervezzenek, végezzenek kísérleteket, kutatásokat a halál utáni lét modelljének megismerésére.
A pszichedelikumok megmutatják a megjelenés és a megértés módozatait, ami által közelebb kerülhetünk az elme megértéséhez, az Egy Elme részének kontextusában.
Az Egy Elme tartalmazza a Más minden élményét. Nincs dichotómia a fényéveken áthaladó, három dimenziós newtoni- és a belső, mentális univerzum között. Mindkettő ugyan annak a vázlata.
Áthidalhatatlan dualizmusként fogjuk fel őket, az általánosan használt tudati kódjaink miatt. A nyelv melyet használunk, hogy megvitassuk ezt a problematikát szintén dualizmusokra épül. Ez a nyelv problémája. Minden kódnak vannak relatív minőségei, kivéve a Logoszt. A Logosz tökéletes és mint olyan nem viszonyítható más minőséghez, mint önmagához. E helyen a Logoszt úgy használom, ahogy Philo Judeaus tette – az Isteni Okság, amely összefoglalja a platonikus archetípus ideákat, mint teremtés modelleket. Ameddig valaki a Logoszon kívül mással próbálkozik, mindig is kód-minőség problémákba ütközik. A nyelvünkbe kódolt dualizmus a faj halálát és az egyén halálát ellentétes dologként tünteti fel. Ugyanígy az a forgatókönyv, amely szerint a biológia a fizikai univerzumon keresztül jött létre szemben a pszichológiában fellelhető angyaloktól – és démonoktól kísértett világgal, szintén dichotómia. A pszichedelikus élmény megoldásként szolgálhat erre az ellentétpárra. Egyszerűen a hallucinogén növények akadémiai megítélése fölé kell kerülni a triptaminok általi eksztázis által.
A dimetiltriptamin (DMT) molekula rendelkezik azzal az egyedülálló képességgel, hogy a strukturált egót a Felettes Self-be eressze. Minden személy, aki ezen átmegy mini apokalipszist él át, mini behatolást és térképet a hiperűrbe. Hogy a társadalom erre fókuszáljon semmi másra nincs szükség, mint ez élmény általános elfogadására.
Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek varázsgombákkal kellene kísérleteznie, vagy más természetesen fellelhető triptaminokat használnia. Egyszerűen asszimilálnunk, integrálnunk kellene a pszichedelikus élményt, hiszen ez egy olyan tér, amely mindannyiunk számára elérhető. A szerep, amelyet a kapcsolatban játszunk determinálja azt, ahogy abban a bizonyos végső intim transzformációban jelenítjük meg magunkat. Más szavakkal ebben a fogalomban egyfajta teleologikus elhajlás észlelhető; van egy hit, mely szerint létezik egy hiperobjektum, a Felletes Elme, avagy Isten, amely árnyékot vet az időbe. A történelem a csoportos élményünk erről az árnyékról. Amint közelebb és közelebb érünk az árny vetőjéhez, mind az ellentétek erősödnek és a változás mértéke is. Mi történik, ha egy hiperobjektum behatol a három dimenziós térbe.
Az egyik módja az erről való gondolkodásnak az az elképzelés, hogy az ébrenléti- és az álomvilág elkezdett összemosódni, tehát bizonyos értelemben az UFO elméletek kritikusainak teljesen igaza van, abban az értelemben, hogy ezek hallucinációk, mivel a hiperűr, az álom világának törvényei összemosódnak a három dimenziós világéval, ha a köztük húzódó határvonal elgyengül. Ez esetben különös élményekben lesz részünk, melyeket pszichés töréseknek is szokás nevezni, amely a teljes élményre hatalmas behatással van, hiszen egy külső komponens is megjelenik, amely valószínűleg nem szubjektív. Ekkor koincidenciák épülnek és épülnek egészen addig, amíg a résztvevő nem tudja, hogy mi történik. Képtelenség habár kijelenteni, hogy ez egy pszichológiai jelenség, mivel a külső világban is észlelhetőek ezt kísérő változások. Jung ezt szinkronicitásnak hívta és pszichológiai elméletet gyártott belőle, de valójában az alternatív fizika tűnik érintkezésbe lépni a lokális valósággal.
Az alternatív fizika a fény fizikája. A fény fotonokból áll, amelynek nincsenek hozzárendelt antirészecskéi. Ez azt jelenti, hogy a fény világában megszűnik a dualitás. A relativitás konvenciói szerint az idő lelassul amint valaki a eléri a fénysebességet, de ha elképzeljük a fényt kibocsájtó tárgy nézőpontját, akkor észrevehetővé válik, az amiről nincs szó általában, hogy tehát a fénysebesség elérésével egyáltalában megszűnik az idő, mint olyan. Ez az élmény a zéró idő. Tehát, ha egy pillanatra elképzeljük, hogy fényből vagyunk, vagy rendelkezünk olyan járművel, amely képes a fénysebességre, akkor megérthetjük, az univerzum bármely pontjából bárhova, bármikor eljuthatunk, tehát a zéró idő birtokosai vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ha valaki az Alpha Centaurira utazik zéró időben, akkor a relatív világegyetemben négy és fél év telik el. Ha azonban sokkal nagyobb távolságot tesz meg, például az Androméda ködbe utazik, ami kétszáz-ötvenezer fényévre van, akkor is zéró idő lesz a szubjektív élménye.
Az egyetlen idő csupán az, amely az utazó mentális folyamatainak szubjektív ideje, de ennek semmi relációja sincs a newtoni világegyetemmel. Az utazó tehát átváltott örök módra. Távol van a mozgás világától és az örökség teljességében létezik.
Úgy hiszem ez az, amit a technológia is megcéloz. Nincs ellentét az ökológiai egyensúly és az űr-migráció között, mint ahogy a radikális ökológia és a hiper-technológia között sincs. Ezek csupán tévutak; a valóságban az egyetlen lény és tárgy amely fejlődik az emberi lélek. A majom teste hordozott minket eddig a pillanatig, amíg megszabadulunk és mindig is az önkép fókusza lesz, ám közben egyre inkább az emberi képzelet világában létezünk. Ezt jelenti az Atya visszatérése, a fizika transzcendenciája, a gnosztikus egyetemes vasketrec felemelkedése, amely a fényt ejti csapdába: semmi több, mint fajunk transzformációja. Rövidesen egy gyorsulása történik ennek a jelenségnek űrkutatás űrkolóniák formájában. A korálzátony-állatka, akit embernek hívnak és teleszórta e bolygó felszínét technológiával elszabadul minden teher alól, kivéve a képzelőerőt és az anyag végességét. Javallt, hogy az első űrkolóniák másolják le Hawaii remek ökoszisztémáját. Az ökológia megértéseben mutatott efféle gyakorlatok bizonyítják, hogy tudjuk mit teszünk. Ameddig ezek a gyakorlatok ellenőrzötten folynak, a művészetben szabadulhatunk fel. Ezért küzdöttünk. A világunk – minden világunk – és az is amelyről érkeztünk ápolt lesz, mint egy díszkert. Amit Eliade, mint önátalakító járműveket gondolt el rövidesen, mint űrkolónia-technológia valósul meg.
Az áthaladás a Földről az Űrbe sokkal szűkebb szűrő lesz, mint amellyel eddig bármikor – például az Újvilág benépesítésénél – szembesültünk. Azt mondják, hogy Amerika vitalitása annak köszönhető, hogy csak álmodozók, úttörők és fanatikusok utaztak át. Ez még inkább igaz lesz az Űr benépesítésekor. Az űr technológia hódítása feladja a leckét; a belső világ meghódítását hozza magával, amely ledönti azokat a vektorokat, amelyekt a newtoni világegyetmhez rendeltünk. Ekkor az emberi faj több lesz, mint kormányzott.
A technológia, amely internalizálja a testet és tárgyiasítja a lelket párhuzamossá fejlődik az űrbe lépéssel. A Láthatatlan Táj, című könyvben, amelyet a bátyámmal írtunk megpróbáltuk rövidre zárni ezt a kronológiát és bizonyos szempontból erőltetni ezt az elvet. A történet, vagy inkább a történet intellektuális alátámasztása egy 1971-es expedíciónk az Amazonasba több másik emberrel. Ebben az időben a bátyám kifejlesztett egy ötletet, melyet a harmala, harmin hatása alatt tette, ami egy hatóanyag, mely a Banisteropsis Caapi, az ayahuasca, a szent inda levének egyik komponense. Kísérletet tettünk a harmin és az emberi hang konjukciós használatára, amelyet akkor „La Chorrera kísérlet”-nek neveztünk el. Megpróbáltuk a hangot arra használni, hogy feltöltsük a harmin molekuláris rendszerét úgy, hogy az olyan molekulákat metabolizáljon, amelyek végleges endogén változásokat okoznak majd megfelelő kötésekkel a szervezetben.
A kísérlethez idegi DNS-t használtunk, habár Frank Barr, aki az agyi melanint kutatta, jelezte, hogy szerinte nagy a valószínűsége, hogy a harmin a melaninnal alkot kötéseket. Mindkét esetben faramkológialaig olyan molekuláris rendszerekben látunk kötéseket, ahol a memória tárolódik és az alany ezáltal hozzájut olyan tárolt információkhoz, amellyel a lélek struktúrájának mentális olvasatához kerül közel. A kísérletünkhöz sámáni technikát használtunk, hogy bemenjünk az oroszlán barlangjába, egy szuper-vezető, telemetrikus eszközt helyeztünk a Felettes Lélekbe, hogy folyamatos információáramlást nyerjünk abból a dimenzióból. A sikert, vagy csalódást mindenki döntse el a maga számára.
A könyv első részében a kísérlet teoretikus alátámasztásról írunk. A második részben az idő teóriájáról és struktúrájáról szólunk, amely a kísérletet követő bizarr mentális állapotokban jelent meg. Nem mondom, hogy sikeres volt a kísérlet, de biztos vagyok benne, hogy ez a teória sokkal helytállóbb, mint bármely amelyet a kritikusaink javasoltak. Sikeresek voltunk-e vagy sem, az egyértelmű, hogy ez a gondolkodási stílus kijelöli az utat. Például, amikor a csillaghajókról beszélek biztos vagyok benne, hogy egészen kis áramellátásra lesz szükség, körülbelül egy zseblámpáéra. Ez az, ahol a természet legérdekesebb jelenségei zajlanak. A gondolat, a metabolizmus ilyen jelenségek.
Egy új tudomány, amely kutatásainak fókuszába helyezi a pszichedelikus élményt indulhatna el azon a nyomvonalon, ahol az élményt, mint praktikus megvalósítási célt helyezhetnénk át – a cél a Felettes Lélek és az ego közti határvonal megszüntetése, hogy az ego, mint a Felettes Szelf kifejeződése lássa önmagát. Az aggodalom a nagy ökológiai, biológia krízis, és a bolygóhoz kötött fizikai viszonylataink végessége miatt megszüntethető sámánisztikus, triptamin tartalmú növénykék használatával.
A pszilocibin a leginkább elérhető és legfőként használt kísérleti eszköz ezek közül. Tehát a javaslatom a tudósokhoz, adminisztrátorokhoz, politikusokhoz, akik esetleg olvassák ezeket a szavakat, hogy tekintsenek még egyszer a pszilocibin-ra, ne keverjék össze más pszichedelikumokkal, és vegyék észre benne a hatalmas potenciált, az emberlények átformálásra – nem egyszerűen az ezt használó lények átformálására, hanem a teljes társadaloméra, a művészeti mozgalommal, a matematikai felfedezésekkel, vagy olyan tudományos áttörésekkel, amelyek újraformálják a teljes társadalmat. A teljes társadalom átformálásának lehetőségét rejti magában, pusztán a benne rejlő információ előnyeivel. A pszilocibin a gnózis forrása és a gnózis hangja elnémítódott a nyugati társadalomban már több, mint ezer éve.
Amikor a franciszkánusok és a dominikánusok megérkeztek Mexikóba a XVI. században azonnal erőfeszítéseket tettek a gomba-vallások kiírtására. Az indiánok teonanátacl – nak hívtak, Isten Testének nevezték, a katolikus egyháznak pedig monopóliuma volt a isteni anyagiasulásban, így hát nem igazán tetszett képviselőinek amit láttak. Most, négyszáz évvel az első találkozást követően, szerintem Eros, aki elmenekült Európából a katolicizmus megjelenésével visszavonult a mazaték hegyek közé.Végülis elzárkózásba kényszeredve most újrastrukturálja a nyugati tudatot.
Az intézményeink, episztemológián csődöt mondott és kifáradt. Meg kell újítanunk a reményt a sámánisztikus szellemiségben inspirálódott személyiségek által és ezt az ősi hagyományt kell újra kultiválnunk. A Logoszt fel kell szabadítani és a hang amely Pármenidészhez, Plátónhoz vagy Hérakleitoszhoz szólott újra meg kell, hogy szólaljon a modern ember fejében. Amikor ez megtörténik az elidegenülésnek vége lesz, mivel mi magunk válunk idegenekké. Ez az ígéret, amely jelenvaló – talán rémálomnak tűnik, de minden erőteljes magnitúdójú történelmi változás érzelmi minőségeket vonzott magával. Az Új Világ felé húzzák az embereket.
Úgy hiszem, hogy ez a munka hallucinogének segítségével végzendő. Hagyományos tanítások szerint több út van létezik a spirituális fejlődésre. Ez ügyben, vissza kell utalnom a saját élményeimre. A magam részéről nem értem el jó eredményeket más technikákkal. Töltöttem időt Indiában, gyakoroltam jógát, találkoztam rishikkel, roshikkal, geshékkel és gurukkal, de úgy hiszem, hogy ők valami nagyon halvány dologról beszélnek, ami annyira távol van a tökéletes triptamin eksztázistól, hogy nem igazán tudom, hogy mi teszi őket misztériumi szónokokká.
A Tantra egy másik elérési útként hirdeti magát. A tantra szó azt jelenti, hogy „a rövidre nyesett út” és valóban a jó útirány felé mutat. Szexualitás és orgazmus … olyan élmények amely közelítenek a triptamin-szerű felvillanás felé, csak hát nélkülözik a mérhetetlen információ-folyást, amelyet a pszilocibin és más hallucinogének nyújtanak.
Az LSD úgy tűnt, hogy nagyban összefügg a személyiséggel. Legtöbbször úgy tűnt, hogy a hallucinációk pusztán geometrikus ábrák, kivéve, ha más összetevővel szinergizáltam. A klasszikus pszichedelikus tapasztalat, amiről Aldous Huxley is értekezik 200 mikro-gramm LSD és harminc milligramm meszkalin együttes hatásának eredménye volt. Az ezzel a kombinációval születő az tapasztalás inkább víziónárius, látnoki, mint egyszerűen hallucinogén. Véleményem szerint az egyetlen szer amely nem színes ábrákat és mozgó hálókat hoz elő, hanem dzsungelt, városokat, gépeket, könyveket, architektonikus képződményeket, mindezt elképesztő komplexitással; ez a pszilocibin. Kizárt dolog, hogy ezt valamiféle idegi zaj hozná létre. Valójában ez a legmagasabban elrendelt vizuális információélmény, mellyel valaki is találkozhat, sokkal magasabb rendű, mint az ébrenléti állapotban nyerhető bármelyik vízió.
Ezért annyira nehéz visszahozni a pszichedelikus élmények vízióinak információ-töltetét. Nehéz ezt angolul megtenni *magyarul lehet, hogy könnyebb, de nem sokkal (a fordító)* hiszen ez körülbelül olyan, mintha egy négy dimenziós tárgyat próbálnánk meg három dimenzióval meghatározni. Csak a látás médiumával lehetséges a Logosz igazi módozatát megérteni. Ezért annyira érdekes, hogy a pszilocibin és az ayahuasca – egy dél-amerikai triptamin tartalmú ital – mind egy telepatikus élményt produkálnak, megosztott tudatba léptetve ezzel a résztvevőt. A kibontakozó csoportos hallucinációt teljes csendben osztják meg a jelenlévők. Nehéz ezt egy tudósnak bizonyítani, de ha több lény megoszt egy ilyen típusú élményt, akkor, ha az egyik elkezdi, bármikor elhallgathat, mert a másik résztvevő folytatni fogja. Mindannyian ugyanazt a dolgot látják! A vizuális élmény komplex minősége teszi azzá a Logoszt, amit képtelenség elmondani.
Az élmény tárgyilagos-e, vagy sem, kizárólagosan a látás által feltérképezhető. A Logosz ugyanakkor képes arra, hogy a látott és a halott átadás között mozogjon, észrevehető áthaladási pont nélkül. Habár ez egy logikai képtelenségnek tűnik, de ha valaki megéli az élményt, az most azt mondja, hogy AHA!, mivel a halott információ tűnik akkor és ott látottnak. A hallott gondolat egyre és egyre intenzívebbé válik, amíg a résztvevő a túl íntezív élményt három dimenziós látványként éli meg. Ez elrendeltetett. Nagyon tipikus vonása ez a pszilocibinnek.
Természetesen bármely anyagot is mutatjuk be a testnek a felhasználót mindig értesíteni kell a lehetséges mellékhatárokról is. A profi pszichedelikus nyomozók tudtában vannak ezen faktoroknak és kötelességszerűen, elsődleges feladatként végzik a tájékoztatást.
Magamról szólva kijelenthetem, hogy nem vagyok visszaélő. Időbe telik, amíg egy-egy élményt feldolgozok. Sohasem vesztettem el a tiszteletem ezen dimenziók irányába. A félelem az egyik érzés, amelyet érzek, amikor az élményhez közelítek. A pszichedlikus munka olyan, mint a sötét óceánon vitorlázás egy kis lélekvesztőben… Van aki a csendesen habzó víz felett felkelő holdat látja, amíg máson átrohan egy félelemvonat miután az evezőbe kapaszkodva találja saját magát.
A dialógus a Mással az ami, repetítive vonzóvá teszi ezeket az élményeket. A gomba beszél hozzád, amikor te beszélsz hozzá. A bátyám és általam álnéven írott Útmutató gombatermesztőknek című könyv bevezetőjében van egy gombamonológ, ami a következőképpen kezdődik: „Idős vagyok. Öregebb, sokkal legalább ötvenszer, minta amennyit ti a történelmetekkel elképzelni tudtok” Szóval néha nagyon humánus. Az én utam Haszidikus. Én lelkesedem érte, ő lelkesedik értem. Vitatkozunk arról, hogy mi fog felhörrenni és mi nem. Azt mondom neki: „Figyu, én vagyok a propaátor, úgyhogy ne tarts vissza, jó?” erre azt mondja: „Ha pár percre megmutatnám neked a repülő csészelajat akkor tudnád, hogyan működik” erre aszondom: „Na jerünk” szóval rengeteg manifesztációja van. Néha olyan, mintha Dorothy lenne az Ózból, néha pedig talmudikus diótörő. Egyszer megkérdeztem: „Mit keresel a Földön?” erre ilyet szól: „Figyelj, ha te gomba lennél, olcsón élnél, amúgy elárulom, hogy nagyon kényelmes kis hely volt ez, amíg a majmok irányíthatatlanná nem váltak.”
Az „irányíthatatlan majmok” – ez a gomba hangja a történelemmel kapcsolatban. Számunkra valami teljesen más. A történelem az eszkatológia sokkhulláma. Más szavakkal egy nagyon különleges pillanatban élünk úgy kb. tíz- húszezer éve, amikor is ez a mélységes változás történik. A tárgy amit a történelem megcéloz, hogy egy uniso mystica jöjjön létre, egy tantrikus egyesülés az emberi faj és a Felettes Elme/UFO közt. Ez az a misztérium, amely árnyékot vet az időbe visszafelémenően. Minden vallás, minden filozófia, pogromok, kivégzések azért történnek, mert az emberek nem veszik az üzenetet. Persze ott van mindig a folyamatos oksági létfolyam és determinizmus és az interferencia minta, amely a hiber-objektum visszafelé folyó faktum-értékletének ideiglenes tájra vetett árnyéka ellenében jön létre. Ezen helyzet miatt lehet a történelem teljesen egyedi egy pillanatra, habár egy pillanattal ezelőtt kezdődött. Ebben a pillanatban hatalmas a robbanás hiszen a majom istenné válik és a végső eszkatologikus tárgyként csillapítja az entropikus körülményeket.
Az élet központi szerepet játszik a matéria szerveződésében. Elvetem azt az ötletet, mi szerint arra vagyunk ítélve, hogy visszafordítsuk azorganikus fejlődési folyamatokat, merthogy a helyünk az örökkévalóságban rejtezik. Ez a fajta egzisztencia a ciklus szempontjából fontos. Ez egy szűrő. A kioltása veszélye fennáll, a physisbe olvadásé mindörökre, tehát ebben az értelemben az ősz metaforája helytálló. Van egy spirituális feladat amelyet _meg_kell_oldani_. Semmi több, mint valaki más parancsait követni. A noetikus szolgáltatás egy elsődleges kötelesség számunkra a létért. A küzdelmünk is ehhez csatolódott. Nem kell mindenkinek alkímistává válnia, vagy szupervezető molekulákról értekeznie, hogy megértse az áttörést. A legtöbb emberhez, mint naiv megfigyelőhöz jut el a forrás, mi entellektüelek meg jól be vagyunk csapva a túl sok infó-forrás által. Eltűnt számunkra az ártatlanság. Nem reménykedhetünk abban, hogy átsétálunk a szivárvány hidon megbánás által, ez simán nem elég.
Meg _ kell_ értenünk. Ahogy Whitehead mondta „a megértés a minta, mint olyan appercepciója” a halálfélelem az élet félreértése. A kognitív működés az emberiség legjellemzőbb vonása. A nyelv, analízis, művészet, tánc, költészet, mítosz-gyártás: ezek azok a dolgok, melyek fejebb dobnak az eschaton-on. Mi emberek simán ki vagyunk lökve az önfejlesztésbe. _Az imagináció minden. _ Ez volt Blake felfogása is. Ez az a hely, ahonnan jöttünk. Ez az a hely, ahová tartunk. Csupán kognitív aktivitással elérhető. Az idő pedig olyan elképzelés, amely elképzeléseket ültet a fejünkbe, mint például az ő hatalmuk, merthogy ők határozzák meg idő fogalmát.
A La Chorrera kísérlet alatt a Logosz bemutatta, hogy az idő nem csupán egy homogén médium, ahol a dolgok történnek, de ugyanakkor egy fluktuáló valószínűség is. Ez azért történik, mert ez egy moduláris különbség van a temporális sűrűségben és feltételminőségekben. Egy bizonyos esemény, amely teljesen valószinűtlen, de sok helyzetben sokkal valószínűbb, mint bármi más.
Ha „egyszerűen” csupán azt a példát vesszük, amikor a Logosz által voltam vezetve, és befogadtam egy fraktálszerű idő-modellt, amely egy kompjúteren modellezehető és amelyet én a magam részéről újdonságnak nevezek – az újdonság bevezetésének az időbe. Mint általnos szabály az újdonság folyton folyvást növekszik. Ez így folyamatos az Univerzum létrejötte óta. A Big Bang-et követően csupán esély volt a nukleáris folyamatokra, és mégis a hőmérséklet leesett arra hőfokra, amelyben atomi szintek jöhettek létre. Később a hőmérséklet még esett és molekuláris szintek kerültek elő. Aztán sokkal később az élet is létrejöhetett, aztán komplex létformák születtek, a gondolat kicsatolódott és az élet kultúrává szerveződött. A nyomtatás és az elektronikus adatátvitel felfedeződött.
Ami jelenleg történik a világunkkal az az információ tömör beözönlése, amely Whitehead szerint a a „konkresszencia”, egy egyre szűkösebb gyűrű. Minden egyszerre folyik. Az autopoetikus mennykő, avagy a bölcsek köve, egyesül az idők végével, ahogy minden egybefolyik. Ahogy a fizika törvényei akadályoztatódnak, az univerzum eltűnik, és ami marad nem más, mint a teljesség szűkössége, a monád, a lehetőség, hogy kifejezzük egymást egymás számára és ne csak, mint árnyék a physisen legyünk jelen, mint annak reflekciója. Nagyon közel értem a millenarikus, apokaliptikus nézőpózhoz most, miközben a gyorsulást szemléltem. Ahogy a gyűrű szűkül – úgy jövendölöm, hogy 2010 körül a konkresszencia veszi át a teret, a physis törvényei gyengülnek majd, ahogy fajunk kilép a világegyetembe, de a fantázia és az imagináció terei kitágulnak.
Mindezen képek – a csillaghajó, az űrkolónia, a tudósok köve – csupán jelzőképek. Természetesen abból az ideából táplálkoznak, hogy a történelem az eszkatológia lökéshulláma. Amint ez a távolság szűkül az eszkatologikus, árnyat vető tárgy közt, a reflekciók, amelyeket vet egyre inkább hasonlítanak az azokat tulajdonul tudó tárgyhoz. Az utolsó pillanatban a Kimondhatatlan ott áll pucéran. Nincs többé tükröződés, sem misztérium. A Misztérium az egyszerű Meztelenségében látható és semmi más nem létezik. De erre a tisztesség általi nyugalomban utalhatunk csupán…; habár ez a futurizmusban rejlő élvezetek megkoronázása, elvárást kell találnunk hozzá.