Xenolingvisztika: a nem emberi intelligenciák nyelveinek tudományos tanulmányozása. A publikációk ezen a területen spekulatívak, mert csak néhány olyan ember van, aki állítólag már értett meg idegen nyelvet.
Wikuniversity
Hallucinációk, mint idegen művészet
A következő fejtegetés kulcsa a pszichedelikumok által a tudatban kiváltott rendkívüli képteremtő képesség, mint idegen művészet bemutatása lesz: egy ismeretlen, ennélfogva idegen forrás esztétikai termékei. Hogy az idegen az Én egy ismeretlen (normálisan tudattalan) aspektusa, a Másik, vagy az Én és a Másik egy összemosódása-e, az most függőben maradhat tekintettel az élmény rendkívüli különösségére. Az idegen művészet egyfajta episztemológiai stratégia a Másik részéről a pszichedelikus szférában információfogadás és küldés végett. Ez az elképzelés azonban éles ellentétben áll azzal, mely a hallucinációkra, mint mechanikusan generált „formaállandókra”, szemantikai dimenzió nélküli absztrakt geometriákra tekint. Inkább áll közelebb a Héber Egyetem professzora, Benny Shannon ayahuasca-fenomenológiájához.
Az idegen művészet eme aspektusai a vizuális mező jellegzetességeit írják le, melyek egyszerre kognitív folyamatokat is magukba foglalnak heves (sokszor testi) érzésektől és a különböző érzékek szinesztetikus összekapcsolásától kísérve. Az idegen művészet a kiterjedt érzékelés állapotában jelenik meg, mely egy egyre erősödő skálát jelenít meg a kender és a hasis érzéklet-erősítő hatásaitól a teljes, valóságváltó és nagy dózisú DMT-, pszilocibin-, és LSD-ülésekig. Ezek a látomásos élmények és tartalmak gyakran túllépnek a szimpla „nagyszerű vizuálok” és „pszichedelikus nyalánkságok a szemnek” kategóriákon, egészen a maguk retorikai és noétikus funkcióiig, esztétikát és látható nyelvet is bevetve, hogy közvetítsenek egy-egy tanítást, meglátást, revelációt, próféciát vagy éppen a keresett választ az adott problémára. A pszichedelikus élménynek ezt a fajta jelzésértékű, és így a legalapvetőbb értelemben lingvisztikai aspektusát hívom én xenolingvisztikának.
A pszichedelikus élmény idegen dimenziója
Az idegenekkel való találkozások ismétlődő mintája – ufók, elrablásos élmények, profetikus üzenetek, a Star Trek generációi, az olyan kultuszvallások, mint a Mennyek Kapuja vagy a raëlizmus – a 20. század közepe óta kísérti a kultúra peremterületeit, amikor először figyeltek fel a fényekre az égen. Az idegen újdonság eme valós idejű beáradását már előre beharangozták a tudományos-fantasztikus spekulációk. A xenolingvisztika – idegen nyelvek keresése, létrehozása és tanulmányozása – erősen kapcsolódik a sci-fihez és a fantasyhez, illetve a nyelvszerkesztés tevékenységéhez, melyet egy kicsi, de rendkívül kommunikatív szubkultúra képvisel.
A xenolingvisztika vonatkozással bír a S.E.T.I. tudományos megközelítése kapcsán is a csillagközi üzenetváltásokkal kapcsolatban, azonfelül gyakori témaként is megjelenik a pszichedelikus önfelfedezések irodalmában is, főleg Terence és Dennis McKenna műveiben. John Lillyt a delfinekkel folytatott fajok közötti kommunikációval kapcsolatos munkája vezette el az első S.E.T.I.-találkozóra a csillagközi üzenetekkel és a kozmoszban máshol esetlegesen előforduló intelligens élettel kapcsololatoban. Lilly tovább is merészkedett azáltal, hogy az izolációs tartályok technológiáját a pszichedelikus pszichofarmakológia technológiájával elegyítette. Mind módszerei, mind eredményei kitaszították őt az intézményesen jóváhagyott tudomány területéről; különösképpen az E.C.C.O. (Earth Coincidence Control Office)-n keresztüli földönkívüli intelligenciával folytatott alapos kommunikációjáról szóló beszámolók verték ki a biztosítékot, ráadásul a pszichedelikus szférában új lingvisztikai aktivitást írt le. A másik fő törvényen kívüli kutató Timothy Leary volt, aki szintén megkapta a maga földönkívüli letöltését (The Starseed Transmission), miközben a folsomi börtönben raboskodott.
A sámánok, a mainstream és számkivetett tudósok, valamint a többi pszichedelikus felfedező beszámolóiból tudjuk, hogy a pszichedelikus szférát kommunikáló entitások töltik be. Horace Beach 1996-os Szóla a Logosz: Tanulmány a Nagy Dózisú Pszilocibin Alkalmával Tapasztalt Auditív Hangokról (Listening to the Logos: A Study of Reports of Audible Voices at High Doses of Psilocybin) c. disszertációjában azt közli, hogy 128 részvevő (akiknek már volt dolga pszilocibinnel) több, mint harmada tapasztalt kommunikációt érzékelt hangokkal. Az Erowid, a pszichedelikus információ tárházának DMT (dimetil-triptamin)-archívumaiban rengeteg lényekkel való találkozás leírása található meg a triptamin-transz során, melyek közül néhányban megjelenik az idegen nyelv is. A sámánizmus irodalma segítő és ártó szellemek, vezetők, szövetségesek, istenek, démonok, földönkívüliek és ősök egész pantheonját írja le. A rendre visszatérő találkozások során sokszor újfajta nyelvek generálódnak a Másikkal folytatott kommunikáció közben, s melyek még újabb elképzeléseket vonnak maguk után magáról a nyelvről, a tudatról és a valóságról.
A személyes munkámnak van egy olyan aspektusa, mely tartalmazza mind eme perspektívákat az idegen nyelvvel kapcsolatban: egy fikciós, kitalált nyelvet egy történetvilágban; a S.E.T.I.-program tárgyát; illetve a kapcsolatot és a kommunikációt a Másikkal a pszichedelikus felfedező utak során. Én az utóbbira fogok elsősorban hangsúlyt helyezni, mely egy idegen nyelv, a Glide megalkotását és magyarázatát eredményezte egy regény, A Labirintusjáték (The Maze Game), némi akadémiai kutatás és a vizuális nyelv létrehozására alkalmas író eszközök végett kifejlesztett interaktív szoftver társaságában.
A Pszichedelikus Tudomány
A Pszichedelikus Tudomány több tudományágat is egyesít zászlaja alatt, miközben megpróbálja megérteni az ember élményét ezekkel a tudatmódosító anyagokkal, mely történet egészen a kultúra legkorábbi megnyilvánulásaiig nyúlik vissza Európa és Afrika barlangjaiba. Az idegtudománynak, a fiziológiának, a mikrobiológiának, a biokémiának, a paleo-antropológiának, az etnobotanikának, a filozófiának, a retorikának és a tudattanulmányoknak mind megvan a maguk szerepe. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az első kézből kapott beszámolók szükségszerűek az élmény kommunikációja miatt, ráadásul összehasonlítható adatokkal szolgálnak bármilyen harmadik személy számára (fiziológiai jelek, az agyi aktivitás neurológiai képiesítése, kémiai struktúra-aktivitás elemzése). A tudat szubjektivitásának kezelése azonban nehézséget jelent.
A tudatot operacionálisan kitiltották a tudományos vitából a korai 20. században, ahogy a pszichológia mindinkább a behaviorista modellek és az empirikus módszerek felé fordult, megtagadva ezzel a szubjektív szemlélődés valamennyi formáját. A pszichofizika, a maga kísérleti megtervezettségével elfogadta a szubjektív beszámolókat az érzékelés, az emlékezet és a kogníció tisztán meghatározott bitjeivel kapcsolatban, melyekre már lehetett megismételhető kísérleteket, igazolható és hasznos általánosságokat, sőt akár törvényeket is alapozni. Az Én – mely tudatosnak tartja magát, és reflektál tudatának tartalmára és működéseire – természetének jellemzése az episztemológiai irányultságtól függ. Az Én fogalmát kibogozhatatlan kapcsolat fűzi a Másik koncepciójához; a szubjektív és az objektív, a vizsgáló és a vizsgált, a tudó és a tudott kettősségéről van itt tehát szó.
A tudattanulmányokban az Ént és a Másikat stabil, ha nem univerzális kategóriákként összegzik; az első és harmadik személyű metódusok használata és kommunikációja a tudat tanulmányozásában ezt a strukturális stabilitást fekteti le. A tudattanulmányokban a materialista-redukcionista pozíció, melyet például Dennett, Churchland és Hardcastle fémjeleznek, a tudatot (beleértve az Én koncepcióját is), mint az anyag egy mellékjelenségét definiálja. Az elmének és az Énnek semmi esetre sem tulajdonítanak alapvető státuszt. Ezek a témák azonban korántsem festenek ilyen egyszerűen a pszichedelikus elme-test állapotokban, ahol az Én és a Másik közötti különbség élménye a radikális újraszerveződés széles skáláján megy keresztül a misztikus egybeolvadástól a találkozások és a kapcsolatok teltházáig: tanítás és útbaigazítás; erotikus kontaktus; küzdelmek a paradoxikus kapcsolatok valamennyi formájával egyetemben, illetve csoporelme-élmények, melyeknek nincs megfelelőjük a hétköznapi valóságban.
A valóság kritikus fogalom a pszichedelikus tudományban. A pszichedelikus élmények ontológiai helyzetének kérdése elkerülhetetlenül felmerül, mind az átélő részéről, mind a külső megfigyelő részéről, akár volt neki is hasonló tapasztalata, akár nem. Az újdonság ereje és a látottak, hallottak, érzékeltek bizarr (legalábbis az alapvető perspektívából nézve) minősége olykor nagyon is markánsan és mélyen átélhető a megváltozott tudatállapotok során. E „rendkívüli furcsa jellege” miatt hajlamosak ezeket az élményeket „valótlannak” jelölni, ezáltal is pedig időpocsékolásnak tekinteni tudományos kutatásukat, illetve a mentális zavarok tüneteinek modellállapotaiként elintézni a témát. Korábban valahol a pszichedelikus tudományt úgy jellemeztem, mint „a méltánytalanul mellőzöttek eszmecseréje az említhetetlenről a kimondhatatlannal kapcsolatban.”
A valóság és az érzékelés szorosan összekapcsolódnak, ahogyan azt Roland Fischer érzékelés-hallucináció kontinuuma szemlélteti.
Legegyszerűbben megfogalmazva, ha az érzékelésünk megváltozik, az is megváltozik, amit valóságnak fordítunk. Charles Tart létrehozott egy modellt a tudat szintjeinek vagy állapotainak megfelelően, s tudat-specifikus tudományok létrejöttét sürgette, illetve tudat-specifikus nyelvekét, melyek képesek lennének bánni a megváltozott tudatállapot során fellépő valóságérzet-változással. John Lilly előírásai metodológiai álláspontból reflektálnak a problémára
Bármilyen belső valóság tudományos feltárása során én a következő metaprogrammatikai lépéseket követem:
1. Vizsgáld meg, hogy hol vannak ezek az új terek, és hogy milyen alapvető elképzeléseket lehet hozzájuk rendelni!
2. Az alapvető elképzeléseket erről az új területről tételezzük fel igaznak!
3. Maradj teljesen tudatos és energizált az új birodalomban, és raktározz el mindent, legyen akármennyire is homályos, extatikus vagy fájdalmas az élmény!
4. Gyere vissza ide, konszenzuális valóságaink közül a legjobba, ahol ideiglenesen levetheted az új területről alkotott alapvető elképzeléseidet, hogy felvedd a külső szemlélő tárgyilagos és szenvtelen álláspontját a lejegyzett élménnyel és adatokkal kapcsolatban.
5. Teszteld a konszenzuális valóság egyik aktuális modelljét!
6. Építs fel egy olyan modellt, mely tömören tartalmazza ezt a valóságot is és a másikat is! Legyen akármennyire fájdalmas is a modellek átvizsgálása, mindkét valóságot tartalmaznia kell!
7. Ne imádj, tisztelj vagy félj semmilyen személyt, csoportot, teret
Ha valaki vállalkozik a kommunikációra a Másikkal a pszichedelikus szférában, jó, ha van protokollja. Lilly előírása sem a hétköznapi, sem a megváltozott tudatállapotot nem privilegizálja, hanem megpróbálja mindkettőt egybefogni egy sokféle tudatállapotot és sokféle valóságot felölelő valóságmodellben. Mind Terence McKenna, mind Lilly hangsúlyozták, hogy nem szabad feladni a kételkedő álláspontot. McKenna szintén úgy gondolta, hogy szükséges a szubjektív tartalom dokumentálása. Amikor leírjuk egy pszichedelikus anyag szerkezet-aktivitását, a biokémia nyelve semmit sem mond el az élmény intenzív különlegességéről. A látomásos állapot leírása – a képek, a környezet, az új téridő-alakzatok, az entitások, a nyelvek és a pszichedelikus információk – viszont sokszor nem ízlik a tudományos világnézetnek.
Az én megközelítésem egyszerűen ez: felvenni a beszámoló lehető legpontosabb fenomenológiai pozícióját a látottakkal és a tapasztaltakkal kapcsolatban, és nem kiszerkeszteni belőle semmilyen olyan információt, mely esetleg próbára tenné az addigi elképzeléseimet, vagy arra késztetne, hogy átalakítsam a világnézetemet (vagy az olvasóimat késztetné arra, hogy megtegyék ugyanezt). Ez a fenomenológiai következtetés részben azt is megköveteli, hogy félrerakjuk az élmény ontológiai minősége megállapítására érzett késztetésünket, különösen annak fényében, hogy az olyan absztrakciók, mint a „valóság” radikálisan át tudnak alakulni egy pszichedelikus élmény során. Továbbá megvizsgálom mások beszámolóit, összehasonlítom a szöveget, elsősorban az irodalmi és a retorikai aktivitást, főleg olyanokat, amelyekben nem volt állítás a „valóságosságukról” illetően. A szövegek korrelációja erős intraszubjektív érvényességet feltételez, s valószínűvé teszi, hogy a szövegek szerzői elég sok időt tölthettek egymáshoz nagyon hasonló valóságokban ahhoz, hogy megalapítsák, ha nem is konszenzuális – ahhoz még túl kevés adat gyűlt össze – de felismerhető határkövek egy csoportját, melyek alapjául szolgálhatnának egy olyan „valóság” első vázlatos térképeinek, melyek magukba foglalnák eme élményeket.
Episztemológiai értelemben ez primitív módszernek tűnhet, ha összehasonlítjuk a tudományos paradigmával, lévén, hogy nem tud bizonyítékokat felmutatni, nincsenek megbízható és megismételhető kísérleti eredményei, csupán néhány vizsgálható példája. Mégis, ahogy David Turnbull is rámutat, „a tudományos ismeretet a lokális ismeret feltételes gyűjteményeként kell felismernünk.” Úgy gondolom, hogy ez lehetne a kiinduló pont a szubjektív (személyes, első kézből származó, individuális) pszichedelikus tudás irányába: a – David Turnbull szavaival élve – „lokális ismeretek” összerendezése. Ezek a lokalitások lehetnek részlegesek, mint egy egyén három bekezdéses élménybeszámolója felpakolva az Erowidra; lehetnek átfogóak, mint egy egyén életműve; vagy lehetnek olyan széleskörűek, mint egy olyan kultúra ismerete és gyakorlása, mint amilyen a mazaték gombakultusz, a Peyote Út vagy az olyan ayahuasca-vallások, mint a Santo Daime, az União de Vegetal és a Barquinha. Mindegyik lokalitás az egyéntől a csoportig rendelkezik a saját beszámolójával a pszichedelikus szféráról, a saját leírásaival a látott tájakról és a saját elképzeléséről az utazás alapképletének irányáról. Egyre több a beszámoló az élményekről, ahogy egyre több az értelmezés is; dalok, festmények, programok, táncok burjánzanak, és új rituálék jelennek meg. Egyre bővül az adatbázis. Új térképek válhatnak megálmodhatóvá.
Xenolingvisztika
A xenolingvisztika esetemben a pszichedelikus szféra nyelveinek és nyelvi jelenségeinek tanulmányozását jelenti. A xenolingvisztika nevet ad a törekvésnek, mely fel akarja tornyozni a lokális ismeretek gyűjteményét, elsősorban az első kézből kapott információk alapján, mint ahogy régebben a tengerészek hajónaplója is hasonló forrásként szolgált. Engem a xenonyelvészek lokális ismeretei érdekelnek legfőképpen, melyek középpontjában a nyelv olyan tulajdonságai állnak, melyek különböznek attól, amit mi „természetes nyelvnek” hívunk. A xenolingvisztika a nyelv különböző formáit fedi fel, és elméleteket állít fel magáról a nyelvről, szerepéről az agyban/elmében, a kultúrában és az evolúciós folyamatban, annak mind genetikai, mind kulturális vonatkozásában.
Stanley Krippner 1970-ben többféle torzulásról is beszámolt a természetes nyelv használatában pszichedelikumok hatása alatt; tapasztalt példát a funkcionalitás fokozódására és csökkenésére egyaránt. Roland Fisher a kézírást tanulmányozta pszilocibin hatására. Alanyai bekezdéseket másoltak ki különböző írásokból, miközben a hatások kibontakozásával az írásuk nagyobb, kerekebb és folyékonyabb lett. Henry Munn Maria Sabináról szóló írásaiban a pszilocibin hatásai következtében jelentkező fokozott eleganciáról és az írásban beállt fejlődésről beszél.
„A nyelv az értelem extatikus tevékenysége. A gomba általi intoxikáció során az ember a kifejezés folyékonyságának, könnyedségének és alkalmasságának olyan minőségére tesz szert; az artikuláció szándékának az élmény anyagával való találkozása olyan szavakként árad elő a szánkból, melyek hallatán teljesen ledöbbenünk. Néha olyan, mintha valaki megmondaná az embernek, hogy mit mondjon, mert a gondolatok egymás után jönnek anélkül, hogy keresni kellene őket: a jelenség hasonlít a szürrealisták automatikus diktálására azzal a különbséggel, hogy a tudat mozgása itt – ahelyett, hogy tördelt lenne – koherens: jelentések racionális kinyilatkoztatása. A kommunikáció közös üzenetmezői a világgal, másokkal és az Énnel, feltárulkoznak a gomba által. A spontaneitás, amit felszabadítanak, nem csak perceptuális, de lingvisztikai is; feltör a beszéd, a lázas, tudatos diskurzus, a logoszi aktivitás spontaneitása. A sámán számára a lét rajta keresztül mondja el önmagát.”
A nyelv víziója, mint a jelentőség univerzálisan extatikus formája, a forrása a Másikban („automatikus” írás, a nyelv eredetének mitológiái), és az elegancia, mely vizuálisan fejezi ki önmagát, önmagából a nyelv új formáit létrehozva, a pszilocibin-transz jellegzetes elemei. Munn ezt a folyamatot a mexikói kultúrákon keresztül világítja meg:
„Az ősi mexikóiak voltak az egyetlen olyan amerikai indiánok, akik magasan fejlett írásrendszert fejlesztettek ki: a piktogramatikus írásrendszert. Az amerinidánok mondhatták maguknak az egyedüli olyan civilizációkat, melyekben fontos szerepet játszottak a könyvek. Az egyik ok az lehet, hogy pszilocibint használtak, az elme gyógyszerét, melyet a földjük adott nekik azzal a rendkívüli képességgel, hogy aktiválni tudja az emberi értelem konfiguratív jellegét. A gombán az ember kivetítődött gótikus vonalakkal borított falakat lát. Olyan, mintha az éjszakába glifaszerű jelek vésődnének be. Ebben az állapotban, ha valaki fog egy ecsetet, és festékbe mártja, majd festeni kezd vele, olyan mintha kezét egy rendkívüli ideoplasztikus képesség irányítaná.
Ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy Isten szól a bölcs emberen keresztül, az ősi mexikóiak azt mondták, hogy az élet rajta keresztül fest, más szavakkal ír, mert számukra az írás festés volt. „Benned él/ benned fest/ feltalál/ az Életadó/ Chichimeca Herceg, Nezahualcoyotl.” Ahol arra számítanánk, hogy hangra utalnak, ők írást mondanak. „Virágoknak szőnyegén/ dalodat és szavaidat fested/ Nezahualcoyotl Herceg/ Festésben a szíved/ virágokkal minden színben/ dalodat és szavaidat fested/ Nezahualcoyotl Herceg.”
Maria Sabina, curandera.
Terence McKenna életművének egyik központi témája a triptamin-transz során felszabaduló nyelvi jelenség magyarázata volt, illetve a spekulációi eme jelenség és az emberi faj kulturális evolúciójának kapcsolatát illetően. McKenna számára a nyelv a valóság és annak szerkezetének alapvető eleme:
„A valóság ténylegesen nyelvből és olyan nyelvi szerkezetekből épül fel, melyeket, ha tudattalanul is, de az elménkben birtokolunk, és amelyek a pszilocibin hatására elkezdenek feloldódni, lehetővé téve számunkra, hogy az elmondhatón túli dolgokat érzékeljünk. Az elmondhatatlan kontúrjai lassan az érzékelésünk központjába emelkednek, és bár sokat nem mondhatunk arról, ami elmondhatatlan, annak mégis megvan az ereje ahhoz, hogy kiszínezzen bármit, amit csinálunk. Élünk vele, s így idézzük meg a Másikat. A Másik az Énné válhat, miáltal az elidegenedés megannyi formája szűnik meg. Ezért van az „idegen” kifejezésének sok mellékjelentése.”
Megkötődik tehát ez a specifikus kapcsolat az új nyelv és a pszilocibin között:
„Mi köze tehát a földönkívüliekkel való kommunikációnak a hallucinogének eme csoportjához, mellyel foglalkozni kívánok? Először is tudnunk kell, hogy jelen vegyületek családjának rendkívüli fenomenológiai fontosságát jelentős mértékben hagyták figyelmen kívül. A pszilocibin, bár ritka, de a legismertebb ebben az elhanyagolt csoportban. A félreinformált nyilvánosság és a törvény szemében a pszilocibin egy kalap alá tartozik az LSD-vel és a meszkalinnal, holott ezek önmagukban is külön fenomenológiailag meghatározott univerzumok. A pszilocibin és a DMT képesek megidézni a Logoszt, bár maga a DMT a hatását tekintve rövidebb, de intenzívebb. Hatásukat tehát közvetlenül fejtik ki a nyelvi központokra, így az élmény egyik fontos aspektusa a belső dialógus. Amint felfedezzük ezt a pszilocibinnel és általában a triptaminokkal kapcsolatban, döntenünk kell, hogy belemegyünk-e ebbe a párbeszédbe, és megpróbáljuk-e értelmezni a bejövő jeleket.”
Miközben a triptaminok nyelvre kifejtett különböző hatásait vizsgálta, McKenna azzal az elmélettel állt elő, hogy a korai emberek találkozása a gombával idézhette elő a nyelv kifejlődését. Lévén, hogy vadászó-gyűjtögető életmódot folytattunk, jó eséllyel a növényismeret lehetett az első tudományunk, hiszen nem csak a növények valamennyi ehető részét (gyökér, szár, levelek, termés) fedeztük fel, hanem gyógyászati és tudatmódosító tulajdonságaikat is. Eme spekuláció érdemét a legjobban magát az élményt átélve lehet megérteni. Ebből a szempontból a számítógépes grafika és animáció lehetőséget biztosítanak a nyelv új formáinak, különösen a látható nyelvnek a felbukkanására a kultúrában.
Az idegen művészet néhány aspektusa
Azok a perceptuális jelenségek, melyeket én idegen művészeti formáknak hívok, a kiterjesztett érzékelés állapotában jelennek meg; a módosulások skáláját nyitják a zenei hallásban és improvizációban beállt pozitív javulások kannabisz-intoxikáció alatt, amelytől egészen a DMT-transz során tapasztalt nyaktörő sebességű, multidimenzionális vizuális, sebesen formálódó nyelvi szerkezetekig, illetve az ayahuasca hatása alatt feltáruló epikus történelmi drámáig jutunk el. Ezeket az élményeket nagy mennyiségű információs tartalmak jellemzik, melyek nagy sebességgel töltődnek le. Simon G. Powell ezt a magas információs tartalmat úgy írja le, mint a nyelv, különösen a szimbolikus nyelv „magasabb” szintjeire való fellépés funkcióját.
„A szimbólum egy egész sor viszonyt testesít meg, illetve, hogy pontosabbak legyünk, ez az a pont, ahol a pszichológiai viszonyok széles hálója összefut. Hogy teljesen megértsük a szimbólumot, egyszerre kell érzékelnünk valamennyi kapcsolatát a perceptuális élmény más tárgyaival. Más szavakkal, a vizuális szimbólumok egy pszichológiai nyelvben játszanak szerepet. (Itt megint a nyelv fogalmát hívom segítségül, hiszen a nyelv alapvetően egy információs rendszer, mely nem csupán szavakkal működik. A nyelv, abban az absztrakt értelemben, ahogy én használom, olyan információs elemek rendszere, melyek meghatározott viszonyban vannak egymással; így beszélhetünk szavakból, molekulákból, szimbólumokból stb. álló nyelvekről is.)
Az ilyen univerzálisan erős képi szimbólumokra gondolhatunk úgy is, mint egy az emberi pszichével összeköttetett „magasabb” szintű nyelv szótárának kifejezéseire is. Itt „magasabb” alatt azt értem, hogy a vizuális elemek ebben a nyelvben messze több jelentést és információt hordoznak, mint beszélt nyelvünk szavai. A filmszerűen megkoreografált képi szimbólumok közvetlen érzékelése tehát – ahogyan az enteogén állapotokban megjelenik – egy az egyben teszi lehetővé, hogy a jelentést a legtisztább, információsan leggazdagabb formájában tapasztaljuk meg. Ha egy látomásos dialógusban veszünk részt, tulajdonképpen eláraszt minket a meztelen, tiszta jelentés közvetlen értelme, mely a sámáni vegyületek által felszabadított magasan integratív információs folyamatok következményeképpen jelenik meg.”
A pszichedelikus élmény „elmondhatatlansága” nem csak a természetes nyelv bizonyos élmények kifejezésére való elégtelenségét sejteti, de alapvető a specifikus nyelvi eszközök természete szempontjából. A természetes nyelv egyszerűen túl lassú program ahhoz, hogy elbírja a sokszintű gondolatok komplexitását és szimultaneitását, valamint a pszichedelikus elmetest élménybe csatlakozó ideák és képek közötti kognitív kapcsolatok sebességét és minőségét. A megnövekedett sebesség – gondolat és érzéki adat – eme érzékelése, úgy tűnik, hogy kapcsolatban áll a pszichedelikus élmény során tapasztalt időtágulással. Az időtágulás a kognitív és az érzékleti sebesség, illetve az egységnyi idő/információ mennyiségének funkciója: hiperösszeköttetettség, hipervezethetőség és processzorsebesség. Amikor az újdonság a végtelenhez közelít, a valóságok szétrepülnek. Ez a xenolingvisztika.
Powell így folytatja:
„Az ilyen típusú szimbólumokat tarthatjuk tehát a magasabb, nem az egó által hajtott elme, hanem a kommunikáló Másik nyelve elemeinek. A látomásos alkaloidák által megvilágított tudatban megjelenik a szimbólumok információvá összeállt koncentrációja. Vagy Huxley terminológiájával élve: az információs formák a pszilocibinetikus agyon keresztül közvetítődnek. Akárhogy is legyen, egy Nagy Szellem, egy szent jelenlét, egy Gaia-jellegű Másik fedi fel úgy magát, mint valami, ami nem kevesebb, mint az emberi kortex pszichedelikumok által felgerjesztett neurális hardverjén áthömpölygő egységes információ hatalmas kiterjedésű rendszere. Ahogy az információ „megpróbál” integrálódni, újabb és újabb egyenértékű formák bukkannak elő, melyeket a Másik jelenléteként tapasztalunk meg, ami pedig mindeközben aktívan kommunikál a potenciálisan vizuális képek nyelvén. Az információ élőként és szándékoltan önszervezőként mutatkozik.”
Ez a passzus arra az élményre utal, ahol a gerjesztett nyelv és a kommunikáló Másik úgy tűnik, mintha egyetlen élő nyelvvé változna. McKenna jól ismert beszámolói az „önátalakító gépmanókrók”, illetve a saját élményeim a Glide jelzésű élő nyelvvel, mely információkat közöl önmagáról, és a többi hasonló jelenség, mintha ugyanannak az élménynek a narratívái lennének. Az örökmozgó és folyamatosan transzformálódó élő nyelv érzékelése a nyelvhasználat önreflexív aktivitását követeli meg, hogy feltelepítse magát funkciója metaszintjére, ahol a nyelv elnyeri a tudatosság önreflexív minőségét, amikor önmagáról informál vagy esetleg bármi másról az univerzumban, amit csak el tudunk képzelni.
Az információ hallucinatív megjelenítésének eme idegen művészete gyakran társul olyan minőségek együttesével, melyek kiterjesztik az alapérzékelést. Ezek a minőségek mélyebb, gazdagabb, változatosabb, lágyabb és néhány esetben új színekkel gazdagítják a vizuális palettát. Az információs mező komplexitását és sűrűségét részben a nagyon tiszta kognitív részletesség növekedése jellemzi a szenzorikus rendszerben. A figyelem, a tudatosság egyik fő funkciója, az esztétikai választások egész arzenálját kínálja, miközben minőségeit a sokkal megnövekedettebb rugalmasság (hipervezethetőség) irányába tereli, és súrlódásmentesen áramlik a fókusz egyik pontjától a másikig. Máskor a figyelem éppen az a képesség, mely a fókuszt rögzíti, s azt nem csak a figyelem tárgyához csatolja, hanem a tudathoz magához is, létrehozva ezáltal egyfajta „tanútudatot”, mely közvetlen rálátást biztosít arra, hogy mi történik az elmében. Ilyenkor az ember tudatosítja figyelme érintés-szerű tulajdonságait: lehet durva, fókuszált, lágy, sima, sőt erotikus is, kiegészítve egy sor vegyes összetételű érzelemmel.
Rétegződés, áttetszőség, irizáció
Egy másik vizuális/kognitív tulajdonság, mely megjelenik, a vizuális érzékelés rétegződése. Ezt különböző fokú áttetszőség és irizáció jellemezheti, valamint lágy folyás rendkívül precíz hálószerű struktúrákkal kombinálva, esetenként pedig röntgen-szerű vagy mikroszkopikus látomások, mint a vizuális mező irányítható aspektusai. Ezen túlmenően makroszkopikus látomások is megjelenhetnek a tudat előtt a kozmosz asztronómiai szintű szerkezetéről. Az átlátszóság metaforaként alapoz meg mindennemű átlátást, a megtévesztő látszat és az igaz revelációk kevert értelmének megértését, a gnózis „elbújni-megkeresni” Isten-játékát – most látsz Engem, most már nem -, a keresést és a kérdezést, ezt a noétikus táncot a nyelvünk kategóriáin és kognitív szabályrendszerén messze túl elterülő birodalmakban.
Az idegen művészet magas információs tartalma nem pusztán az információs mennyiségét tekintve releváns, de olyan minőségekkel is telítődhet, mint a termékenység, a képek és ötletek folyamaként megjelenő bőséges kreativitás, gyakran olyan domináns hangulatokkal tarkítva, mint játékosság vagy numinozitás, vagy éppen olyan határos hangulatokkal, mint a szent őrület katedrálisokkal vagy karneváli épületekkel társítva; minden hangulat ugyanis esztétikai stílusok végtelen tárháza egyben.
Foltvarrás
A „foltvarrás” egy olyan kollázs-szerű kognitív-vizuális folyamatot ír le, mely által a képi tudás különböző, néha radikálisan változatos bitjei kezdenek el összetömörülni, hogy egy nagyobb mintába rakják össze magukat, mely aztán magába olvasztja, rekombinálja és átalakítja individuális alkotóelemeinek eredeti jelentését. Olyan, mint a takarókészítés. A fent látható takaró kiselejtezett ruhákból kivágott gyémánt-, és háromszög-minták százait foglalja magába; az újrahasznosítás egy olyan konstrukciót hozott tehát létre, mely kettő-, illetve háromdimenziós vizuális aspektusokat foglal magába. A szerkezet annak függvényében változik, hogy a hexagonokon belüli anyagot lapos, hatszögletű csillagokként nézzük, vagy pedig bébikockákként (Necker-kockákként). Ha utóbbit választjuk, két különböző perspektíva áll rendelkezésünkre. A két perspektíva sorjában rekombinálja az elérhető foltok rendjét. A felszín, eme illúziókkal játszva, alakul és dinamikusan mozog a dimenziók között, ahogy a különböző nézetek kiválnak, majd visszaolvadnak a vizuális mezőbe. Egy kaleidoszkóp, mely a színezett üveg és egyéb anyagok rendszertelen bitjeit és darabjait tartalmazza, a színes fény komplex, dinamikus, szimmetrikus, nem ismétlődő festett üvegablakát hozza létre.
A „foltvarrást” a saját beszámolóimban, ha jellemzem, úgy írom le, mint „harmonikus kompozíciók készítése lehetetlenül különálló adatokból, a narratív álom megtörése helyett, inkább annak belevontsága kiterjesztésével.” A „foltvarrás” a módosult tudatállapotokban segít „a valóságok rétegeinek felfedésében”, ráadásul „egy olyan gyakorlat, mely akklimatizálja az embert a többszörös terekhez, melyek inkompatibilisek, nem folyamatosak és látszólag disszonánsak.” McKenna True Hallucinations (Igaz Hallucinációk) c. könyvében írja le ezt a „foltvarrást”, mely a la chorrea-i kísérletük alapjául szolgált, s amely során Dennis és Terence hetekig tartó mély és megváltozott tudatállapotra váltottak a pszilocibin-gombák fogyasztása következtében.
„Időnként, mintha érteném a velünk történt dolgok mechanikáját. Képek félig már elfelejtett filmekből, töredékek egy régi tudományos-fantasztikumból, melyek pattogatott kukoricaként megrágva tűnnek fel újra félig értett asszociációk kollázsaként. Régi viccek csattanói és halványan megmaradt álmok köröznek a megérzések és összefésült emlékek lassú galaxisában. Az ilyen élményekből azt vontam le, hogy bármi történt is, egy része felhalmozta az összes információt, amit valaha is megszereztünk, a legtriviálisabb részleteket is beleértve. Az volt a mindent elsöprő benyomásom, hogy valami, valószínűleg az űrből vagy egy másik dimenzióból, kommunikál velünk. A maga sajátos módján a fejünkben lévő gondolatokat használta, hogy telepatikusan indukált extravagáns elképzelésekre vagy mély elméleti megértésekre vezessen rá, miközben furcsa időket, helyeket és világokat mutatott nekünk. Eme földöntúli kapcsolat forrása a Stropharia cubensis és a kísérlet volt.”
A „foltvarrás” egy olyan esztétikai stratégiának tűnik, melyből a Másik, miközben az egyén személyes információit, érzelmeit és emlékeit használja, új tudásformákat és konfigurációkat alakít ki a létező valóságunkról, annak múltjáról és jövőjéről, valamint más világokról és más valóságokról, melyek tartalma számunkra teljességgel idegen. És hogy mik tartoznak ebbe a tartalomba? Hatalmas gépek, különös energiák, eltérő téridejű berendezkedések, teljesen más fizikai elvek alapján szerveződő világok, a mi világunk egy másik tudatból nézve, a világok szerveződésének új szabályai, mint játékalapú mögöttes szerkezetek. A „foltvarrás” extatikusan köti újra mindazt, amit megcsonkítottak, széttördeltek, vagy amit egyáltalán soha nem is kapcsoltak össze az értelmes mintázat első helyén. Ebből kifolyólag van egy közös vonása a sámáni beavatás feldarabolási és újjászületési élményével; a beavatott ugyanis egy újra összerakott testben születik újjá, mely már képes a világok közötti utazásra, valamint arra, hogy érzékelje a sokszoros dimenziókat.
[…]
Ami a Másik számos arcát és érzékelt személyiségét illeti, sok elképzelés látott már napvilágot. A science-fiction író Philip K. Dick V.A.L.I.S.-nak – Végtelen Aktív Létező Intelligens Struktúra – hívta, John Lilly E.C.C.O.-ként – Earth Coincidence Control Office – hivatkozott rá, míg Terence McKenna önátalakító gépmanókat emlegetett, mi több, az idegen Másikat rovarszerűként is jellemezte. Én Glide-oknak hívom őket, s szintén alakváltók.
Ezekben az élményekben azonban ezek a definíciók a magyarázat keresése közben elmosódnak. Lehetséges, hogy a Másik az Én egy másik aspektusa eltemetve a tudattalanba. Ez még szembesítőbbnek ígérkezne a tényleges idegen kapcsolatteremtésnél is, ráadásul egy olyan feltevés, mely alapul szolgálhatna a mentális rendellenességekről szóló diskurzusnak, jóllehet, megmagyarázó ereje nem megfelelő, hacsak arra nem, hogy megmutassa a „tudattalan” kifejezés használatának természetét, mely arra irányul, hogy az emberi természet bármekkora számú rejtélyét tartalmazza. Az ilyen kérdések legjobb ideiglenes megközelítési módja a nyitott elme és a humorérzék lehet. Ahogy Sundance Kid ismételgeti folyvást a panaszos kérdést: „Különben is, kik azok a fickók?”, vagy ahogy Watt Kelly mondja el nekünk Pogon keresztül: „Megismertük az ellenséget, és mi vagyunk azok.” Hiszen végül mindig előtör az a bizonyos kozmikus nevetés az ilyen spekulációk alapján keresztül. Az élmény közben, mégis azonban, úgy érzékeljük, ahogyan azt Simon Powell is megfogalmazza:
„Az ilyen kémiailag beizzított neuronális mintázatokat, úgy élik meg, mint amik szimbólumokban és jelentésben annyira gazdagok, hogy nyugodtan el lehet könyvelni őket egy információból álló, élő, intelligens és kommunikáló entitásnak; egy olyan entitásnak, melynek szándékai kapcsolatot létesítenek az emberi kortex kémiai állapotával. Az információ, valamilyen értelemben, mindenképpen élő kell, hogy legyen.”
Felhasznált irodalom:
(1) Kluver, Heinrich. Mescal and Mechanisms of Hallucinations. Chicago: University of Chicago Press, 1969.
(2) Shanon, Benny. The Antipodes of the Mind: Charting the Phenomenology of the Ayahuasca Experience. Oxford: Oxford University Press, 2002.
(3) S.E.T.I.
(4) McKenna, Terence and Dennis McKenna. The Invisible Landscape: Mind, Hallucinogens, and the I Ching. San Francisco: HarperCollinsSanFrancisco, 1993.
(5) Lilly, John. The Center of the Cyclone: An Autobiography of Inner Space. New York: Bantam Books, 1979.
(6) Beach, Horace. “Listening for the Logos: A Study of Reports of Audible Voices at High Doses of Psilocybin.” Ph.D. dissertation, California School of Professional Psychology, Alameda, California, 1996.
(7) Erowid
(8) http://www.erowid.org/experiences/exp.php?ID=1859
(9) Shanon, 2002.
(10) Polari de Alverga, Alex. Forest of Visions: Ayahuasca, Amazonian Spirituality, and the Santo Daime Tradition. Rochester, Vermont: Park Street Press, 1999.
(11) Slattery, Diana Reed. The Maze Game. Kingston: Deep Listening Publications, 2003.
(12) http://mazerunner.wordpress.com
(13) http://www.academy.rpi.edu/glide
(14) http://web.mac.com/dianaslattery/iWeb/Eye/work-I.html
(15) Nichols, David E. “Hallucinogens,” Pharmacology & Therapeutics 101 (2004) 131—181.
(16) Wallace, Alan B. The Taboo of Subjectivity: Toward a New Science of Consciousness. New York: Oxford University Press, 2000.
(17) Baars, Bernard J. In the Theater of Consciousness: The Workspace of the Mind. Oxford: Oxford University Press, 1997.
(18) Baars, 1997.
(19) Shear, Jonathan, ed. Explaining Consciousness—the Hard Problem. Cambridge: The MIT Press, 1998.
(20) These observations can be accessed by the following method, outlined by Terence McKenna. Ingest 4—5 grams dried psilocybe mushrooms alone in silent darkness, in a setting that is safe and free from interruption. Note: This protocol is not an invitation to perform illegal acts. There are places on the planet where such an experiment can be carried out legally. For up-to-date information, go to Erowid.
(21) Fischer, Roland. “A Cartography of the Ecstatic and Meditative States.” Science, Vol. 174, Num. 4012, 26 November 1971.
(22) Tart, Charles T. “States of Consciousness and State-Specific Sciences.” Science, Vol. 176, 1203—1210, 1972.
(23) Lilly, John. The Deep Self. New York: Warner Books, 1977.
(24) Krippner, Stanley. “The Effects of Psychedelic Experience on Language Functioning,” in Aaronson and Osmond, eds., Psychedelics: the Uses and Implication of Hallucinogenic Drugs. New York: Doubleday & Company, 1970.
(25) R. Fischer, T. Kappeler, P. Wisecup, K. Thatcher, Dis. Nerv. Syst. 31,91 (1970).
(26) Munn, Henry. “The Mushrooms of Language,” in Hallucinogens and Shamanism, Michael J. Harner, ed. Oxford: Oxford University Press, 1973.
(27) Munn, Henry. “Writing in the Imagination of an Oral Poet.”
(28) Noffke, Will (1989): A conversation over saucers. ReVision: A Journal of Consciousness and Transformation 11 (3, Winter, Angels, aliens, and archetypes: Part one), 23-30.
(29) McKenna, Terence. The Archaic Revival: Speculations on Psychedelic Mushrooms, the Amazon, Virtual Reality, UFOs, Evolution, Shamanism, the Rebirth of the Goddess, and the End of History. San Francisco: HarperSanFrancisco, 1992.
(30) Tart, Charles T. On Being Stoned: A Psychological Study of Marijuana Intoxication. Palo Alto: Science and Behavior Books, 1971.
(31) McKenna, Archaic Revival, 1992.
(32) Shanon, 2002.
(33) Powell, Simon. The Psilocybin Solution. Draft of an unpublished manuscript.
(34) ibid, Powell.
(35) AD_05.03.27. (this is the filenaming convention I established for the research sessions. The AD stands for—playfully of course—Alien Downloads.)
(36) AD_05.04.01
(37) McKenna, Terence. True Hallucinations: Being an Account of the Author’s Extraordinary Adventures in the Devil’s Paradise. San Francisco: HarperSanFrancisco, 1993.
(38) An early description of the Glide project including animations of the Glide glyphs.
(39) Powell, The Psilocybin Solution.
