Terence McKenna : Triptamin-hallucinogének és a tudat

Sámánizmus és Enteogének, Terence McKenna

A cikket forditotta : Strophariad | orichalcum workshop

Van az organikus természetben egy nagyon körülhatárolt hely, mely úgy gondolom, hogy fontos jelentőséggel bír az emberi természet tanulmányozói számára. Az olyan triptofán-származék hallucinogénekre utalok, mint a dimetil-triptamin (DMT), a pszilocibin és a dél-amerikai esőerdő bennszülött hibrid drogja, az ayahuasca. Az utóbbi a dimetil-triptamin és egy monoamind-oxidáz gátló kombinációja, melyet orálisan fogyasztanak. Elkerülhetetlennek tűnik megemlíteni ezeket a drogokat, amikor a tudat természetét vitatjuk meg, sőt a kvantumfizika kapcsán is illő kitérnünk rájuk.

Az én értelmezésem szerint a fő kvantummechanikai jelenség, melyet mind megtapasztalunk, magán az éber tudatosságon kívül, az álmok és a hallucinációk birodalma. Ezek az állapotok, legalábbis abban a behatárolt értelemben, ahogy én azt most érintem, akkor jelentkeznek, amikor az érzékeken keresztül a testbe bevitt sugárzások széles skálája ugyancsak behatárolódik. Ezután belső képeket látunk és belső folyamatokat élünk meg, melyek pszichofizikaiak. Ezek a folyamatok határozottan a kvantummechanikai szinten jelennek meg. John Smythies, Alexander Shulgin és mások már rámutattak, hogy a hallucinogenezisnek bizony vannak kvantummechanikai vonatkozásai. Más szavakkal, ha egy máskülönben inaktív vegyület molekuláris gyűrűjén elmozdítunk egy atomot, rögtön erősen aktívvá válik. Számomra ez tökéletes bizonyítéka egy dinamikus kapcsolatnak formatív szinten a kvantummechanika által leírt anyag és a tudat között.

A hallucinatív állapotok többek között hallucinogének és disszociatív érzéstelenítők révén válthatók ki, illetve olyan tapasztalatok révén, mint amilyen a böjt vagy más technikák. Azonban, ami külön érdekessé teszi számunkra a triptamin-családot, az a hallucinációk intenzitása és az aktivitás koncentrációja a vizuális kortexben. Ezeket a belső tájakat mérhetetlen elevenség jellemzi, mintha a háromdimenzióban megjelenített információ négydimenzióba telepítődne fel fényként és kibontakozó felszínekként kódolva. Amikor az illető szembekerül ezekkel a dimenziókkal, egy dinamikus kapcsolat részesévé válik az élmény során, miközben megpróbálja dekódolni azt, amit az mond neki. A jelenség nem új – a történelem során az emberek messze sokkal többet beszélgettek istenekkel és démonokkal, mint amennyit nem.

Csupán a tudományos és posztindusztriális társadalom önhittségét jelzi, ahogy kisajátította a legfontosabb kérdéseket, hogy azokat a saját szájíze szerint tehesse fel. A földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel kérdése például egyfajta elterelő hadművelet olyan feltevésekre alapozva, melyek végül mind tévesnek fognak bizonyulni. A földönkívüliek rádiójeleinek keresése valószínűleg legalább annyira kulturálisan meghatározott cselekedet, mintha egy jó olasz éttermet keresnénk a galaxisban. Mégis ez lett a felszentelt út, mint a legesélyesebb, melyen keresztül a kapcsolatfelvétel megvalósulhat. Jóllehet, a világon rengeteg olyan ember van – médiumok, sámánok, misztikusok, skizofrének -, akiknek a feje tele van információkkal, ám nekik nem tulajdonítanak jelentőséget, sőt zavarodottként és őrültként kerülnek megbélyegzésre. Csak az lehet jel, melyet a közmegegyezés szentesít. A probléma az, hogy közben már annyira el vagyunk árasztva ezekkel az alternatív jelekkel – ezekkel a más dimenziókkal, hogy a zaj már szinte elviselhetetlen.

Valójában az nem nagy dolog, hogy hangokat hallunk a fejünkben. A nagy dolog az, ha megbizonyosodunk róla, hogy igazat mondanak-e ezek a hangok vagy sem. A démonoknak ugyanis sok fajtája van: „Néhányuk ionizált, néhányuk elmeanyag, / Míg a ketamin-manó olykor dadog és gyakran vak.” A reakció a hangokra azonban nem lehet térdre ereszkedés, mintha egy isten előtt hajtanánk fejet, mert úgy járhatunk, mint Dorothy, amikor először találkozott Ózzal. Csak akkor lelünk méltóságra az univerzumban, ha egyenesen állva fogadjuk ezeket a dolgokat, ami egy én/te kapcsolat meglétét eredményezheti. Ezt kell mondanunk a Másiknak: „Azt mondod, hogy mindenttudó vagy, és mindenhol jelenlevő, ráadásul azt mondod, hogy a Zeta Reticuli az otthonod. Valóban sok mindent mondasz, de mit tudsz mutatni?” A mágusok, akik megidézik ezeket a dolgokat, mindig tudták, hogy a kapcsolatfelvételbe az embernek úgy kell belevágnia, hogy tudással rendelkezik önmagával kapcsolatban.

Mi köze tehát a földönkívüliekkel való kommunikációnak a hallucinogének eme csoportjához, mellyel foglalkozni kívánok? Először is tudnunk kell, hogy az eme vegyületek családjának rendkívüli fenomenológiai fontosságát jelentős mértékben hagyták figyelmen kívül. A pszilocibin, bár ritka, de a legismertebb ebben az elhanyagolt csoportban. A félreinformált nyilvánosság és a törvény szemében a pszilocibin egy kalap alá tartozik az LSD-vel és a meszkalinnal, holott ezek önmagukban is külön fenomenológiailag meghatározott univerzumok. A pszilocibin és a DMT képesek megidézni a Logoszt, bár maga a DMT a hatását tekintve rövidebb, de intenzívebb. Hatásukat tehát közvetlenül fejtik ki a beszédközpontokra, így az élmény egyik fontos aspektusa tehát a belső dialógus. Amint felfedezzük ezt a pszilocibinnel és általában a triptaminokkal kapcsolatban, döntenünk kell, hogy belemegyünk-e ebbe a párbeszédbe, és megpróbáljuk-e értelmezni a bejövő jeleket. Én megkíséreltem ezt.

Inkább felfedezőnek tekintem magam, mint tudósnak, mert a terület, mellyel foglalkozok, még korántsem tartalmaz elégséges adatot ahhoz, hogy tudománnyá váljék. Mi olyan helyzetben vagyunk, mely ama felfedezőkéhez hasonlatos, akik feltérképeznek egy folyót, míg a többire, melyek a fősodrásba torkollanak, csak következtetnek; nekünk is sok folyót kell feltérképezetlenül hagynunk, s ezért nem is beszélhetünk róluk. A baconi adatgyűjtés, melyről nem tudtam, hogy végül mit is fog teremni, olyan következtetésekhez vezetett, melyekkel kapcsolatban nem volt módom előfeltevésekbe bocsátkozni. Talán az emlékeimen keresztül el tudom magyarázni, hogy mire is gondolok. Itt főleg a témával kapcsolatos múltbeli tapasztalataimra szeretnék hivatkozni.

A DMT-vel először 1965-ben találkoztam, ami akkoriban még rendkívül ritka volt. Meglepő, hogy milyen kevés ember hallott egyáltalán róla., hiszen egy olyan társadalomban élünk, mely rajong minden elképzelhető érzésért, és amely imádja a terápia, a szexuális alakzatok és a média minden formáját. Legyünk mégis bármennyire is hedonisták, szeressük bármennyire is azt, ami bizarr, a DMT-t valahogy túl soknak találjuk. Ahogy spanyolul mondják, bastante, vagyis elég – annyira elég, hogy már túl sok. Az elszívását követően a hatások először úgy 15 másodperc elteltével jelentkeznek. Az illető azonnal transzba esik. Szem lecsuk, majd egy olyan hang üti meg az ember fülét, mint a szétszakadó celofán, mintha valaki összegyűrne egy műanyagfóliát, majd elhajítaná azt. Az egyik barátom szerint ilyenkor szakad ki a rádió-entelecheiánk organikus mátrixából. A hang közben egyre csak erősödik. Jelen van az általános hallucinogén-jellemző, mint mozgó és változó színes formák szintén mozgó geometrikus felszíne. Az aktivitás szinaptikus helyszínén minden kapcsolódási pont munkában van, a modális érték pedig 30 másodperc alatt teljesen átalakul. Ezután olyan helyen találjuk magunkat, mely nem igazán engedi, hogy leírjuk; egy olyan térben, mely valahogy földalatti érzést kelt az emberben, mintha teljesen el lenne szeparálva és zárva. A Finnegan ébredése c. műben az ilyen hely neve „merry go raum”, a német raum, mint „tér” szó után. A hely valójában mozog, és ebben a térben az ember csupán gyermeknek érzi magát, jóllehet, valahova az örökkévalóságba jutott ki. 

Az élmény engem mindig Hérakleitosz 24. töredékére emlékeztet: „Az aeon egy gyermek, mely színes labdákkal játszik.” Az ember azonban ilyenkor nem csak a színes labdákkal játszó aeonná válik, de entitásokkal is találkozik. Az öcsémmel közösen írt The Invisible Landscape (A Láthatatlan Vidék) c. könyvünkben én önátalakító gépmanókként hivatkozok rájuk, mert így jelennek meg. Ezek a lények topológiai modulokat állítgatnak sebesen, melyek valahogy elkülönülnek a háttértől, mely maga is folyamatos átalakuláson megy keresztül. Ezek az entitások az Óz filmváltozatának arra a jelenetére emlékeztetnek, melyben a Mumpicek megérkeznek a Keleti Boszorkány halotti bizonyítványával. Vinnyogó hangjuk van, és arról énekelnek, hogy a boszorkány „teljesen és véglegesen halott.” A hiperdimenzionális gépmanók egyfajta triptamin-Mumpicok, akik szeretettel fogadják az embert. Itt nem erotikáról van szó, pusztán nyitott szívűségről, ami természetesen melengető érzés. Mintha a psziché ezidáig rejtett, ám most hirtelen önrendelkező részének fraktális tükröződései lennének. 

Ráadásul beszélnek, és azt mondják: „Ne ijedj meg! Emlékezz arra, amit mi csinálunk!” A DMT egyik érdekes tulajdonsága a félelemkeltés – és éppen ez teszi az élményt egzisztenciálisan hitelessé. Az egyik érdekes megközelítése eme vegyület kiértékelésének, ha szemügyre vesszük, ahogyan a mohó egyének akarják kivégezni másodpercek alatt. Azonban éppen a rettegés nyomja rá az élményre a valódiság bélyegét, mert azt jelenti, hogy „Ez valóságos!”  Nos, egyensúlyban vagyunk. Olvassuk az irodalmát, ismerjük a maximális dózisokat, az LD50-et stb. Mindazonáltal, az ember hite az elmében annyira nagy, hogy amikor igazán bekerül a közegébe, amikor kijut a „nyílt vízre”, azt érzi, hogy a farmakológia szabályai itt nem igazán alkalmazhatóak, és hogy a létezés irányítása azon a síkon inkább az akarat összpontosításának és a jó szerencsének a kérdése.

Nem azt mondom, hogy a rettegés alapvetően jó dolog. Azt mondom, hogy az adott szituációban, ha az ember nem rémül meg, valahogy szükségszerűen elveszíti a kapcsolatot a jelenség dinamizmusával. Ha valaki nem retteg, az vagy azt jelenti, hogy bolond, vagy azt, hogy olyan vegyületet vett magához, mely blokkolja a rettegésre való képességét. Nem a hedonizmus ellen akarok ágálni, hiszen bizonyosan ki lehet belőle hozni valamit. Az élménynek azonban meg kell mozgatnia az ember szívét. Márpedig, nem érinti meg a szívet, ha nem érinti egyúttal az élet és a halál témáját is. Ha foglalkozik az élettel és a halállal, megmozgatja az ember szívét, könnyekre fakasztja vagy éppen megnevetteti. Ezek a helyek a legnagyobb mértékben ismeretlenek és idegenek.

A fraktálmanók azonban inkább bíztatnak, és azt mondják: „Ne aggódj, ne aggódj! Csináld ezt! Nézz ide!” Közben teljesen átlényegülünk „odaátra”. Az egó-, és félelemreflexek sértetlenek. Az ember nem esik szét. Következésképpen a természetes reakció a rácsodálkozás, a mélységes döbbenet, mely nem tágít. A manók azonban így szólnak: „Ne ragadj bele a döbbenet hurkába, mert az elnyomja a megértésre való képességedet! Próbálj meg nem ledöbbenni annyira! Próbálj meg összpontosítani, és figyelj arra, amit mi csinálunk!” Zenéhez és nyelvhez hasonló hangokat adnak ki. Ezek a hangok a különbség bármilyen kvantált momentuma nélkül válnak – ahogy a Logosz is tenné, amikor tökéletessé válna, ahogyan azt Philo Judaeus mondta – hallott dolgokból látható dolgokká. Az ember olyan nyelvet lát és hall, mely idegen információt és jelentést tartalmaz, és ami ráadásul angolosíthatatlan.

Lévén, hogy majmok vagyunk, ha találkozunk egy transzlingvisztikai objektummal, a hátsóagyban egyfajta kognitív disszonancia jelentkezik. Megpróbáljuk nyelvvel befedni, de lepereg róla, mint kacsa hátáról a víz. Aztán megint megpróbáljuk, de a siker megint csak elmarad, ez a kognitív disszonancia pedig , mely az objektum miatt jelenik meg, csodálkozást, döbbenetet és félelmet idéz elő a rettegés előszobájában. Ezt kell irányítani. A „hogyan” pedig abban rejlik, hogy végrehajtjuk, amit az entitások javasolnak nekünk, és csináljuk, amit ők is csinálnak.

Nem csoda, hogy ezek a „hatások” vonzzák az experimentalisták érdeklődését, legyen szó akár sámánokról, akár tudósokról. Van valami ezekben a vegyületekben, ami nem képezi részét az általános hallucinogén élménynek. Amikor az ember elkezd kísérletezni a hangjával, meglepő dolgok válnak lehetségessé. Glosszoláliát tapasztal, jóllehet, ez nem a klasszikus, tanulmányozott nyelveken szólás. A tanulmányok rengeteg nyálról számolnak be például a dél-amerikai templomok padlóján, ahol az emberek térdelnek. Miután a klasszikus glosszolália megjelenik, a gyakorlója általában a közelében lévő személyekhez fordul, hogy rákérdezzen: „Megtörtént? Valóban nyelveken szóltam?” Ez a hallucinogének által előidézett változat azonban nem ilyen; ez egyszerűen egy olyan agyi állapot, mely engedi kifejeződni a nyelv mögött megbúvó nyelvet, vagy az ősnyelvet, melyről Robert Graves értekezik a Fehér Istennő c. művében, vagy a Zoharban leírt kabbalisztikus nyelvet, egy eredeti „ur sprach”-ot, mely az emberből ered. Az ember rájön, hogy meg tudja alkotni az extradimenzionális tárgyat –  a folyamatosan változó színek és fények érzelmekkel és jelentésekkel megtöltött forgó komplexét. Amikor ezt megismerjük, teljesen gyermekinek érezzük magunkat. Színes labdákkal játszunk; mi magunk lettünk az aeon.

Ez történt velem is 20 másodperccel azután, hogy DMT-t szívtam egy bizonyos napon 1966-ban. Teljesen ledöbbentem. Egészen addig azt hittem, hogy az ontológiai kategóriáim biztonságban vannak. Előtte már megismerkedtem az LSD-vel, ez azonban úgy ért engem, mint derült égből villámcsapás. Amikor lejöttem róla, ezt mondogattam magamnak: „Ezt nem hiszem el; ez lehetetlen. Ez teljességgel lehetetlen!” Olyan gnózis volt, mely egy pillanat alatt felfedte nekem, hogy itt és most, egyetlen kvantumnyira az aktív intelligencia olyan univerzuma tajtékzik, mely transzhumán, hiperdimenzionális és teljességgel idegen. Én ezt Logosznak hívom, bár nem fektetek le alaptételeket vele kapcsolatban. Inkább mindig párbeszédet kezdeményezek vele: „Voltaképpen mi vagy te? Te vagy a Föld ökoszisztémájának szétoszló intelligenciája? Netán földönkívüli vagy? Vagy isten? Mutasd meg nekem, hogy mit tudsz!”

A pszilocibin-gombák szintén átvezetik az embert a triptamin-hiperkontinuum világába. Nem csoda, hiszen a pszilocibin maga is egy pszichoaktív triptamin. A gomba tele van válaszokkal a kérdésekre, melyek saját jelenléte következtében vetődnek fel. A galaxis elmúlt története négy és fél milliárd évének igaz története triviális a számára. Az ember általa hozzáférhet a kozmológiai történelem archívumához. Az ilyen élmények természetesen felvetik a független érvényesítés kérdését – legalábbis hosszú ideig ez volt az én kérdésem is. Azonban, ahogyan egyre közelebbről ismertem meg a modern tudomány episztemológiai feltevéseit, úgy ébredtem rá lassanként, hogy a nyugati intellektuális vállalkozás annyira gyenge, hogy jelenleg senki semmit sem tud teljes bizonyossággal. Ekkor kezdtem el egyre szívesebben beszélni ezekről az élményekről. Ezek tapasztalatok, ennél fogva elsődleges adatot szolgáltatnak a léttel kapcsolatban. Ez a dimenzió nem távoli, mégis annyira elmondhatatlanul bizarr, hogy kétségbe vonja az emberiség minden történelmi feltevését.

A pszilocibin-gombák azt teszik, amit a DMT is tesz, bár az élmény egy óra alatt fut, és több óráig tart. Megjelenik azonban ugyanaz a szembekerülés egy idegen intelligenciával és a különösen bizarr transzlingvisztikai információs komplexekkel. Ezek az élmények azt sugallják, hogy van az emberi agynak/testnek egy olyan lappangó képessége, mely még kiaknázásra vár; azonban ha egyszer felfedezik, annyira nyilvánvaló lesz, hogy rögtön beleolvad majd a kulturális evolúció fősodrába. Nekem úgy tűnik, hogy vagy a nyelv az árnyéka ennek a képességnek, vagy pedig ez a képesség lesz a nyelv egyik kiterjesztése. Talán lehetséges egy olyan emberi nyelv, melyben a jelentés szándéka ténylegesen láthatóvá válik a háromdimenziós térben. Ha ez megtörténhet a DMT hatása alatt, akkor az legalább azt jelenti, hogy legalább bizonyos körülmények között hozzáférhetővé válik az ember számára. Ha adva van néhány tízezer év és stabil kulturális fejlődése, vajon férhet-e kétség ahhoz, hogy ez a jelenség ugyanúgy a közmegegyezés tárgyává fog majd válni, mint a matematika és a nyelv.

Természetesen az idegen intelligencia szervezett intellektusával való szembetalálkozás a másik oldalon maga után vonta, hogy több elmélet is kidolgozásra került. Az elmélet szerint, amit én javasoltam a Psylocibin: Magic Mushroom Grower’s Guide (Pszilocibin: Útmutató Varázsgomba-termesztőknek) c. könyvemben, a Stropharia cubensis egy olyan gombafaj, mely nem a Földön fejlődött ki. Az egyik gombatranszom során azt az üzenetet fogtam el, miszerint, ha egyszer egy kultúra teljesen megérti saját genetikai információját, akkor képessé válik újraszervezni magát a túlélésre. A Stropharia cubensis újraszerkesztő verziója a maga micélikus hálóstratégiája planetáris felszínekkel kapcsolatra lépve, illetve spóravető stratégiája a galaxisban való elterjedése eszközeként. És, bár, nem tudom, mennyire oszlott szét Bell nonlokalitás-tétele, mindazonáltal, az idegen intelligencia, úgy tűnik, hogy valóban hatalmas információs anyaggal rendelkezik a galaxis történetét illetően. Azt mondja/mondják, hogy  semmi szokatlan nincs ebben, valamint, hogy az emberiség elképzelése a szervezett intelligenciáról és az élet szétszóródásáról a galaxisban reménytelenül kulturálisan kötött, illetve, hogy maga a galaxis már évmilliárdok óta egy szervezett társadalom. Az élet annyira eltérő kémiai, hőmérsékleti és nyomási feltételek között is képes kifejlődni, hogy egy olyan földönkívüli keresése, aki majd leül velünk beszélgetni, olyan vállalkozás, ami totális bukásra van ítélve. Az idő annyira hatalmas, az evolúciós stratégiák és környezetek, pedig annyira eltérőek, hogy talán azt sem tudnánk, hogy már rég kapcsolatot teremtettünk. A Stropharia cubensis-gomba, ha az ember ad arra, amit mond, egy szimbióta,  és egy még mélyebb szimbiózis az igénye az emberi fajjal. Korábban már lépett ilyen kapcsolatra emberi társadalommal, amikor érintkezésbe lépett a háziasított marhákkal és rajtuk keresztül a korai nomádokkal. Mint a növények, melyeket a férfiak és a nők termesztettek, és az állatok, melyeket tenyésztettek, a gomba is képes volt bevésni magát az emberi családba és génekbe.

Mexikó klasszikus gombakultuszát azonban elpusztította a spanyol hódítás. A Ferencesek azt tartották, hogy abszolút monopóliummal rendelkeznek a teofágia, az Isten evése felett, az Új Világban azonban olyan emberekkel találkoztak, akik a gombát teonanacatl, azaz az „istenek húsa” néven emlegették. Munkába fogtak tehát, és az inkvizíció a régi vallást Oaxaca hegyei közé szorította vissza, ahol csak néhány falu maradt fenn addigra, mire Valentina és Gordon Wasson rájuk bukkantak az 1950-es években.

Van egy másik metafora is. Az embernek meg kell találnia az egyensúlyt a magyarázatok között. Most talán úgy hangzik, amit mondok, mintha nem hinném, hogy a gomba földönkívüli. Ehelyett azonban mást gyanítok – nevezetesen azt, hogy az emberi lélek a jelenlegi kultúrában annyira elidegenedett tőlünk, hogy már földönkívüliként kezeljük. Számunkra a legidegenebb dolog a kozmoszban maga az emberi lélek. A hollywoodi idegenek akár már holnap megérkezhetnének a földre, mégis a DMT-transz továbbra is sokkal lidércesebb lenne, és sokkal több hasznos információt is birtokolna az emberi jövő szempontjából. Mert ennyire intenzív. És a tudatlanság volt az, amely a hegyekbe űzte ki a gombakultuszt. A tudatlanság égette fel korábban a hellenisztikus világ könyvtárait, és szórta el az ősi tudást, szétzúzva ezzel a csillagközi és asztronómiai gépezetet, mely évszázadok munkája volt. Tudatlanság alatt a hellenisztikus-keresztény-zsidó hagyományt értem. Eme tradíció örökösei építették ki a győzelem mechanizmusát. Ők voltak azonban, akik később felfedezték a tizenötödik és a tizenhatodik – és a huszadik – század alkímiai álmait az elemek átalakításával és a gének átültetésével. De miután meghódították az Új Világot, és elüldözték népeit, váratlanul Ozirisz testébe – Erósz összesűrített testébe – botlottak Mexikó hegyei között, ahová Erósz vonult vissza a kereszténység megérkezésével. És azáltal, hogy megtalálták, ki is szabadították.

Philip K. Dick egyik utolsó regénye, a Valis a Logosz hosszú hibernációját járja körül. A tiszta információ eme teremtménye Nag Hammadi földjében került eltemetésre a Chenoboskion-könyvtár eltemetésével együtt körülbelül Kr. u. 370-ben. 1947-ig létezett ott statikus információként, amikor is a szövegeket elolvasták és lefordították. Ahogy az információ elérte az emberek elméjét, a szimbióta életre kelt, mert Dick ezt tiszta információként képzelte el, amilyen a gombatudat is. A gombatudat a hipertérben található Másik tudata, mely álmokban és a pszilocibin-transz során, a lét kvantumalapjában, az emberiség jövőjében és a halál után tárulkozik fel. Ezek a helyek, melyeket korábban egymástól elszeparáltnak gondoltak, valójában egyetlen kontinuum részeinek bizonyulnak. A történelem egy tíz-tizenötezer éves rohanás a pásztorkodástól a repülő csészealjig, remélhetőleg anélkül, hogy közben olyan súlyosan szakítanánk fel a bolygó felszínét, hogy a születés nem sikerülne, miáltal mi az anyag kegyetlen rabjai maradnánk.

A történelem az eszkatológia lökéshulláma. Vár valami az idők végén, ami hatalmas árnyékát az emberi történelemre veti, miközben minden embert maga felé vonz. Az összes háború, filozófia, erőszak, kizsákmányolás, népvándorlás, város és civilizáció – mindez pusztán egy mikromásodpercet tesz ki a geológiai, a planetáris és a galaktikus időben, ahogy a majmok reagálnak a szimbiótára, azaz a környezetre, mely információval látja el az emberiséget a nagyobb egészről. Nem tartozom ahhoz az iskolához, mely valamennyi találmányunkat a barátságos idegenektől kapott tudásnak akarja tulajdonítani – amit leírok, az reményeim szerint ennél jóval mélyebb. Ahogy az idegrendszerek egyre magasabb és magasabb szintekre fejlődnek, úgy értik meg egyre jobban és jobban a szituációt, amelybe be vannak ágyazódva, a maga valójában. Márpedig a valós közeg, melybe beépültünk egy organizmus, egy galaktikus szintű intelligencia szerveződése.  A tudomány és a matematika lehetnek kulturálisan megkötöttek. Nem tudhatjuk biztosan, mert még soha nem volt dolgunk idegen matematikával vagy idegen kultúrával, csak az okkult birodalmakban, ami azonban bizonyítékként elfogadhatatlan a tudomány őrei számára. Ez azt jelenti, hogy a sámáni élmények és a növények által kiváltott extázis tartalma mellőzésre kerül, még akkor is, ha az újdonság forrását jelentik, illetve azt a metszőfelületet, melyen át az újdonság beárad a lét telítettségébe.

Gondolkozzunk el ezen egy pillanatra: Ha az emberi tudat nem fejlődik nagyot az emberi faj következő hányadában, akkor mi lesz belőlünk? A jövőnek pszichedelikusnak kell lennie, mert  a jövő az elméhez tartozik, és mi csak most kezdjük el nyomkodni a gombokat az elmén. Amint komoly műszaki megközelítést alkalmazunk vele kapcsolatban, felfedezzük majd az elme plaszticitását, mutabilitását és örök természetét, és akkor, elképzelésem szerint, kiengedjük majd a majomból. Az ember végső jövőjét illető látomásom az, hogy külsővé tesszük majd a lelket, belsővé pedig a testet, így a külső lélek úgy fog létezni, mint egy pszichedelikus Bar Mitzvah kritkus pontján a testünkből generált transzlingvisztikai anyag egyfajta szupravezető lencséje. Attól a ponttól kezdve örökkévalóak leszünk valahol a belőlünk lett transzlingvisztikai lencsék szilár állapotú mátrixában. A testünk képzete holografikus Wavelet-traszformációként fog létezni, miközben mi az Úr földjein/Elízium mezein fogunk játszani. 

Járták már más intelligens majmok is ezt a bolygót. Őket kiirtottuk, így most egyediek vagyunk, és ami felszabadult a bolygón: az a nyelv, mint önsokszorosító információs rendszerek halmaza, melyek a DNS funkcióit tükrözik: tanulás, kódolás, mintaadás, rögzítés, tesztelés, újra tesztelés és rögzítés a DNS funkcióinak ellenében. A nyelv továbbá egy teljesen más jellegű rend minősége lehet. Bármi legyen is a nyelv, bennünk, majmokban van, rajtunk halad keresztül, majd kimasírozik a kezeink közül a nooszférába, mellyel körülvettük magunkat.

A triptamin-állapot bizonyos értelemben transztemporálisnak tűnik, mintha a jövő előérzete lenne. Platónnak igaza volt a metaforájával – miszerint az idő az örökkévalóság mozgó képzete. A triptamin-transz megengedi, hogy kilépjünk ebből a mozgó képből az örökkévalóságba, az álló most örökkévalóságába, Aquinói Tamás mostjába. Abban az állapotban az egész emberi történelem mintha efelé a kulmináló pont felé haladna. A gyorsulás minden folyamatban megfigyelhető körülöttünk: a tüzet évmilliókkal ezelőtt fedezték fel, a nyelv talán 35 ezer évvel ezelőtt jelent meg, míg a mérés ötezer évvel ezelőtt, Galileo négyszáz éve élt, majd jött Watson, Crick és a DNS. Nyilvánvaló, hogy minden egymás felé vette az irányt. Másrészt a leírás, amivel a fizikusaink szolgálnak nekünk az univerzumról – miszerint évmilliárdok óta létezik, és még milliárd évekig létezni is fog -, dualisztikus koncepció, egy induktív kivetítés, ami már nem tud elég kifinomult lenni, ha a tudatra és a nyelvre értelmezzük. A tudat képes valahogyan összeomlasztani az állapotvektort, ezáltal rávéve a dolgokat, hogy alávessék magukat annak, amit Alfred North Whitehead „a tényleges felbukkanás formalitásának” nevezett. Itt kezdődik az emberi lények központi szerepének megértése. A nyugati társadalmak ötszáz éven keresztül a decentralizációnak hódoltak, miután rájöttek, hogy a Föld nem az univerzum középpontja, és miután arra következtettek, hogy így nem is lehet Isten kedvence. A galaxis szélei felé kezdtünk tehát tapogatózni, miközben a tény az, hogy az emberi agykéreg a leggazdagabban szerveződött anyag az univerzumban, valamint, hogy a legsűrűbb és leggazdagabb élmény az univerzumban nem más, mint amit éppen most megtapasztalunk. Mindennek az érzékelő énből kellene kifelé rendeződnie. Ez lenne az elsődleges premissza.

Az érzékelő én eme hallucinogén növények hatása alatt olyan információkat közöl, melyek teljesen ellentétesek azokkal a modellekkel, melyeket a múltunk hagyományozott ránk, s mégis ezek a dimenziók léteznek. Egyrészt ez az információ nem is olyan nagy durranás, mert megannyi kultúra foglalkozott már vele évezredeken keresztül. Mi, modernek, azonban oly groteszk módon elidegenedtünk és elszakadtunk attól, amiről az élet szól, hogy számunkra revelációként érkezik. Pszichedelikumok nélkül a Rejtélyt csak egy bizonyos pontig közelíthetjük meg, azáltal hogy valamilyen absztrakt módon megpróbáljuk érezni a mítosz vagy a rituálé erejét. Ez a kapaszkodás egy túlintellektualizált és nem kielégítő folyamat.

Ahogy említettem, én felfedező vagyok, nem pedig tudós. Ha egyedi lennék, egyik következtetésemnek sem lenne semmilyen jelentése önmagam kontextusán kívül. Tapasztalataim, ahogy az önöké is, többé-kevésbé az emberi kondíció részei kell, hogy legyenek. Néhány embernek talán több tehetsége van az ilyen felfedezésekhez, mint másoknak, és olykor nehéznek bizonyulhat elérni ezeket az állapotokat, de ezek az emberi feltétel részei. Vannak bizonyos jelek, melyek arra utalnak, hogy ezek az extredimenzionális régiók valóban léteznek. Ha a művészet képeket emel át a Másikról a Logoszból a világnak – ideákat tesz anyagivá -, a művészettörténet akkor hogy lehet, hogy annyira híján van annak, amit a pszichedelikus utazók már annyiszor éltek át a maga totalitásában? Talán a csészealjat vagy az UFO-t kell megértenünk ahhoz, hogy a valóság itt és most megragadhatóvá váljék. Elidegenedtünk, méghozzá annyira elidegenedtünk, hogy az énnek a földönkívüli álruháját kell magára öltenie, hogy ne riasszon meg minket azokkal az igazán bizarr dimenziókkal, melyek körüllengik. Amikor szeretjük az idegent, akkor kezdjük el meggyógyítani azt a pszichikus diszkontinuitást, mely legalább a tizenhatodik század óta súlyt bennünket, vagy még régebb óta. 

Az én tanúvallomásom az, hogy a mágia él a hipertérben. Nem kell elhinni, amit mondok; meg lehet tapasztalni hallucinogén növényekkel. A tény az, hogy a gnózis a növényektől jön. Van valami bizonyosság, hogy az embernek a tisztességesség teremtményeivel van dolga, amikor növényekkel cimborál. Azokat a teremtményeket viszont, melyek szülőháza a laboratóriumok démoni leleménye, nagy-nagy óvatossággal kell kezelni. A DMT viszont már egy endogén hallucinogén. Kis mennyiségben jelen van az agyban. Azt is fontos megjegyezni, hogy a pszilocibin az 4-foszforiloxi-N, N-dimetil-triptamin, illetve, hogy a szerotonin, az emberi agy elsődleges neurotranszmittere, mely jelen van minden létformában és legkoncentráltabban az emberi agyban, pedig 5-hidroxi-triptamin. A tény, hogy a DMT felfutási ideje hihetetlenül gyors, 45 másodperc alatt kiteljesedik és 5 percig tart, azt jelenti, hogy az agy számára teljesen ismerős ez a vegyület. Ellenben az LSD például tovább marad a testben. 

Mellékelek azért egy óva intő figyelmeztetést. Mellékesen mindig azt mondom az embereknek, hogy vizsgálják meg a tapasztalataimat, mert a hallucinogén növények a sine qua non. Azonban a kísérletező személynek nagyon óvatosnak kell lennie. Meg kell erősödni az élményhez. A rendkívüli erő és szépség bizarr dimenzióival találkozik ugyanis. Nincs biztos stratégia a hatalmas erők ellen, csak az óvatosság, a gondos körültekintés, illetve az, hogy mindig meg kell próbálnunk visszatérképezni az élményt a faj történelmére, filozófiai és vallási anyagába. Valamennyi vegyület potenciálisan veszélyes, és valamennyi vegyület, megfelelő dózisban és rendszeres használat esetén, kockázatot rejt magában. Ha valaki új vegyületben érdekelt, az első lépés annak irodalma.

Az összes elérhető információra szükségünk van, hogy navigálni tudjunk a teljesen idegen dimenziókban. Voltam Konarakban és Bubaneshwarban. Ismerem a hindu ikonográfiát, és gyűjtöttem thankákat. Hasonlóságokra bukkantam az LSD-élményeim és a mahájána buddhizmus ikonográfiája között. Az igazat megvallva az LSD miatt lettem érdekelt a mahájána művészetben. Ami meglepett, hogy a DMT motívumainak teljes hiánya. Nincs ott; egyetlen hagyományban sincs ott, amit ismerek.

Van egy nagyon érdekes történet Jorge Luis Borges-től, melynek A Főnix Szektája a címe. Hadd foglaljam össze röviden! Borges így kezdi: „A szekta tagjai minden emberi közösségben megjelennek. Az is tény, hogy nem volt olyan üldöztetés és szigor, melyet ne kellett volna elviselniük.” Majd így folytatja:

„A rítus az egyetlen olyan vallási gyakorlat, melyet a tagok előadnak. A rítus képezi a Titkot. Ez a Titok…generációról hagyományozódik át generációra. Előadása magában triviális, pillanatnyi és nem kíván meg leírást. A Titok szent, mégis valahogy mindig képtelen; előadása titkos, nem lehet beszélni róla. Nincsenek megfelelő szavak a megnevezésére, mégis úgy néz ki, hogy minden szó ezt nevezi meg, vagy még inkább elkerülhetetlenül utal rá.”

Borges soha nem mondja meg pontosan, hogy mi is ez a Titok, de ha valaki ismeri a másik sztorit, melynek címe Az Aleph, és összeteszi e kettőt, arra jön rá, hogy az Aleph a Főnix Kultusza Titkának élménye.

Az Amazonaszon, amikor a gomba felfedte előttünk üzenetét, és különböző dolgokat csinált meg helyettünk, mi is megkérdeztük: „Miért mi? Miért mi legyünk egy idegen faj nagykövetei?” Ő pedig így válaszolt: „Mert ti nem hittetek semmiben sem. Mert nem mondtatok le a saját meggyőződésetekről valaki más forszírozására sem.” A főnix szektája, az eme élmény kultusza talán már több ezer éves, azonban még nem derült rá a történelem fénye. Az extatikus növények prehisztorikus használata a bolygón nem tisztázott. A pszilocibin-gombák szedése a legutóbbi időkig Mexikó centrális földszorosára korlátozódott. A Stropharia cubensis használata pedig egyenesen nem is ismert az archaikus kultúrák rítusaiban sehol a világon. A DMT-t ellenben már évezredek óta használják az Amazonaszon, jóllehet, ezek viszonylag primitív, jobbára nomád vadászó-gyűjtögető kultúrák.

Engem meglehetősen zavarba ejt az általam „fekete lyuk-hatásnak” nevezett jelenség, mely körbelengi a DMT-t. Egy fekete lyuk annyira meggörbíti a teret, hogy még a fény sem szökhet ki belőle, és mivel semmilyen jel nem hagyhatja el, így információ sem juthat ki belőle. Hagyjuk most azt a kérdést, hogy vajon ez igaz-e a forgó fekete lyukak gyakorlatában! Gondoljunk rá, mint metaforára. A DMT, metaforikusan, egy intellektuális fekete lyuk, melyet ha egyszer valaki megismer, a többi emberrel majdnem lehetetlen megértetnie, hogy miről is van szó. Nem tudják meghallani. Minél jobban fejti ki, a többiek annál kevésbé értik. Úgy gondolom, hogy ezért van az, hogy azok, akik elérik a megvilágosodást – ha egy pillanatra összevetjük ezt a két dolgot -, csendben maradnak. Csendben maradnak, mert nem tudjuk megérteni őket. Hogy a triptamin-extázis jelensége miért nem érdekli a tudósokat, az „extrém sportok” kedvelőit vagy bárki mást, azt nem tudom biztosan, de azért felhívnám rá a figyelmet.

A mi kulturális helyzetünk tragédiája az, hogy nincs sámáni tradíciónk. A sámánizmus főleg technikákból, nem pedig rituálékból áll. Olyan technikákból, melyeket az évezredek során azért dolgoztak ki, hogy ha talán nem is mindenki számára, de elérhetővé váljanak ezek a régiók. Az érdeklődőket mindenesetre szívélyesen fogadták.

Az archaikus társadalmakban, ahol a sámánizmus masszív intézmény, a jeleket viszonylag könnyen azonosították, ha az egyénnek megvoltak a maga különcségei és furcsaságai. Az epilepszia például egy ilyen jel az írástudatlan társadalmakban, vagy egy szokatlan baleset még szokatlanabb túlélése. A villámsújtotta emberekről például úgy tartották, hogy remek sámánokká válnak majd. Azokról, akik majdnem belehaltak valamibe, majd heteken keresztül küzdötték vissza magukat ebből a bizonytalan zónából az egészségbe, azt mondták, hogy a lélek erőit birtokolják. A leendő sámánokban meg kell lennie a belső erő vagy a transzállapotokra való érzékenység jelének. Amikor körbeutaztam a világot, és különböző sámánokat látogattam meg, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy rendkívül megkülönböztetett szerepnek örvendenek. A sámán többnyire értelmiségi, és elidegenedett a társadalomtól. Egy jó sámán pontosan látja, hogy ki vagy, és így szól: „No, valaki, akivel beszélgetni lehet!” Az antropológiai irodalom mindig úgy mutatja be a sámánokat, mint akik beleágyazódtak egy tradícióba, de ha egyszer magad nézel utána a dolgoknak, rájössz, hogy nagyon profik abban, amit csinálnak. Ők az igazi fenomenologistái ennek a világnak; ismerik a növényi kémiát, mégis „szellemeknek” hívják ezeket az energiamezőket. Mi általában a „szellem” szóval folyamatosan egyre romló jelentésében találkozunk, ami majdnem rosszabb, mintha egyáltalán nem is értenénk. A sámánok úgy beszélnek a „szellemekről”, mint ahogyan a kvantumfizikusok beszélnének a „varázslatról”; ez valójában egy nagyon összetett elképzelés technikai magyarázata.

Elképzelhető, hogy léteznek sámáni vérvonalak, legalábbis a hallucinogén növényeket használó sámánok körében, mert a sámáni képességet bizonyos fokig meghatározza, hogy hány olyan aktív receptorpont van az agyban, mely elősegítené az élményt. Néhányan azt állítják, hogy spontán adódnak ilyen élményeik, de engem nem győztek meg a „bizonyítékok”, hogy ez valóban így lenne. Mert én mindig ehhez lyukadok ki: „Mit tudsz nekem mutatni?”

Mindig ezt a kérdést teszem fel, és végül az Amazonaszon néhány adatközlő így felelt: „Fogjuk hát a machetéinket, és járjuk be a környéket a növényekért; azokból majd italt készítünk, és megmutatjuk neked, amit meg tudunk.”

Azért tisztázzuk: ezekben a társadalmakban, melyekről beszélek, folyton halnak meg emberek, ráadásul a legkülönbözőbb okok miatt. A halál sokkal jobban köztük van, mint a mi társadalmunkban. Azok, akiknek epilepsziájuk van, és nem halnak meg, felkeltik a sámán érdeklődését, aki megtanítja őt a helyes légzésre, a növények ismeretére és egyéb praktikákra – és a tény az, hogy nem igazán tudjuk, hogy mi folyik ott. Ezeket a titkos információs rendszereket nem tanulmányozták még elég alaposan. A sámánizmus ezekben az ősi társadalmakban nem egy szörnyen kellemes hivatás. A sámánoknak általában nem megengedett, hogy politikai erővel rendelkezzenek, ugyanis ők szentek. A sámánt a tanácskozások alkalmával a törzsfőnök mellett ülve találjuk, a tanácskozás végeztével azonban visszatér a falu széli kunyhójába. A sámánok a szociális lét (a kifejezés minden értelmében) perifériáján helyezkednek el. Krízis idején hívják őket, amikor valaki beteg vagy haldoklik, amikor pszichológiai problémák merülnek fel, amikor házastársi torzsalkodások jelennek meg, amikor lopásról van szó, illetve amikor időjóslásra van szükség. 

Mi nem egy ilyen társadalomban élünk, mégis amikor én felfedezem eme növények hatásait, majd megpróbálom felhívni rájuk az emberek figyelmét, hasonló jelenség áll elő. Én ugyan nem tudom, mit kezdhetnénk ezzel a jelenséggel, mégis úgy érzem, hogy nagy potenciál van benne. A beállítottság, mellyel megpróbálom megközelíteni, egyszerű és baconi – adatgyűjtés és adatrendszerezés.

Herbert Guenther az ember egyediségéről beszél, valamint arról, hogy az embernek tisztába kell jönnie ezzel az egyediségével. Naívak vagyunk a nyelvvel és a léttel, mint az élmény elsődleges tényezőivel kapcsolatban. Mi a jó egy olyan elméletben, amely leírja, hogyan működik az univerzum, és amely tenzor-egyenletek sorozatából áll, és amit, ha meg is értenek, mégsem érinti sehol a tapasztalatot. Az egyetlen intellektuális, vagy noétikus, vagy spirituális út, melyet megéri követni, az amelyik közvetlen tapasztalatokra építkezik.

Amit a gomba mond önmagáról, a következő: ő egy földönkívüli organizmus, a spórák pedig képesek túlélni a csillagközi űr feltételeit is. A színük mély lila – pont olyan, amilyennek lenniük kellene ahhoz, hogy elnyeljék a spektrum ultraibolya végét. A spóra tokja az egyik legerősebb ismert anyag. Esetében az elektronsűrűség megközelíti a fémét.

Lehetséges, hogy ezek a gombák nem a földön fejlődtek ki? Maga, a Stropharia cubensis ezt sugallja. A spóra külsején globális áramlatok jelenhetnek meg. A spórák nagyon könnyűek, és a Brown-mozgás következtében képesek átszivárogni a bolygó atmoszféráján. Aztán az energetikai részecskékkel kapcsolatba lépve, kis számban lehetőségük nyílik kiszökni az űrbe. Ez egy evolúciós stratégia, mely a sok millió spóra közül egyetlen egy darab számára lehetővé teszi, hogy ténylegesen megtegye a csillagközi utat – akár egy biológiai stratégia a galaxisban való elterjedésre a technológiát helyettesítendő. Természetesen ez nagyon hosszú időt vesz igénybe. Azonban, ha azt vesszük, hogy a galaxis szélétől a másik széléig a távolság nagyjából 100 000 fényév, és ha valami a fénysebesség egy századával mozogna – ami nem egy olyan sebesség, mely problémát jelenthet egy fejlett technológia számára -, akkor száz millió év alatt szelné át ezt a távolságot. A bolygón az élet 3,5 milliárd éves, ami jóval több, mint száz millió év. Ha ilyen időskálákon tekintünk tehát a galaxisra, azt látjuk, hogy a spórák vándorlása a csillagok között egy nagyon is életképes stratégia a biológia számára. Ugyan évmilliókat vehet igénybe, de ugyanaz az elv a mozgatórugója, mely a növények sivatagba vagy óceánon át való vándorlásának is alapul szolgál.

A fosszíliák között nem találunk negyven millió évesnél idősebb gombát. Az ortodox magyarázat szerint, mivel a gomba puhatestű, nem fosszílizálódik jól, másrészről azonban vannak megkövesedett puhatestű férgeink és más tengeri gerinctelenek, melyeket dél-afrikai flintkövekben találtak, s melyek egy milliárd évesre datálhatóak.

Nem feltétlenül hiszem el, azt, amit a gomba mond; inkább párbeszédbe elegyedek vele. Nagyon furcsa személyiség, és meglehetősen bizarr véleményei vannak. Én úgy szórakoztatom, ahogy egy bogaras barátomat is szórakoztatnám. Azt mondom neki: „Nos, legalábbis te így gondolod.” Amikor a gomba belekezdett abba, hogy földönkívüli, egy kisgyermek dilemmájában találtam magam, aki szét akarja zúzni a rádiót, hogy lássa, vajon kicsi krapekok vannak-e belül. Nem tudtam eldönteni, hogy a gomba-e maga az idegen, vagy ő csak valamilyen technológiai alkotás, mely megengedi számomra, hogy halljam az idegent, annak ellenére, hogy az valójában fényévekre van tőlem, valamilyen Bell-típusú nonlokális elvet használva a kommunikációhoz.

A gomba nagyon tisztán adja az ember tudomására a helyzetét: „Egy emlős idegrendszerére van szükségem. Van-e nálad kéznél egy használható?”