Részletek Terence Mckenna előadásaiból, a szöveg felvételről került lejegyzésre.
Fordította: sendmode | orichalcum workshop
Amit civilizációnak hívunk, az nem egyéb, mint hatmilliárd ember taposása egymás vállán, miközben épp egymás fogait rugdalják ki. Nem egy kényelmes helyzet, főleg annak fényében nem az, hogy kihátrálva egy kicsit ebből az egészből a bolygónkra pillantva azt látjuk, hogy igenis rendelkezünk azzal a pénzzel, erővel, szeretettel, orvosi szakértelemmel és technológiai know how-val, hogy valóságos földi paradicsommá változtassuk ezt a planétát. De a legkevésbé sem ebbe az irányba vezettetünk; éppenhogy a legkevesebb intelligencia és méltánytalanságok sora által és bármifajta jövőkép nélkül. És még csak szembe sem szállunk ezekkel a dehumanizáló normákkal, amik úgy hagyományozódtak ránk és afféle parancsikonokként határozzák meg a lehetőségeinket és döntéseinket.
A kultúra tehát nem a barátunk. Kiszolgálója és segítője csupán különböző intézményeknek – nagyvállalatoknak, egyházaknak, az adószedés legkülönbözőbb formáinak, így tehát olyasmi, ami zaklat minket, megfoszt erőnktől és visszaél velünk. Egyikünkkel sem bánik jól a kultúra. Ugyan üdvösnek tartunk olyan normákat, mint az egyén közösségi szerepe és emellett az egyén jogainak tiszteletben tartása, a kultúra önmagában mégis azért perverzió, mert tárgyakat fetisizál, ezáltal teremtve meg a fogyasztás tébolyát – az álboldogság végtelen formáiról és a világértés hamis módozatairól prédikál az embereknek ostoba babonák és rögeszmék templomaiban, hogy azok aztán lealázzák és elembertelenítsék saját magukat, míg olyanná nem lesznek, mint a gépek… Hollywood és a Madison Avenue hátrahagyott, hitványabbnál is hitványabb gépelemek csupán.
De hogyan küzdhetünk mindez ellen? Úgy gondolom, az alkotói tevékenység által… MŰVÉSZET. Az ember nem azért él a bolygón, hogy csak húzza az igát a sárban. Vagy ha mégis olyan isten teremtett ide minket, aki ezt akarta, akkor ennek nem akarok végrehajtója lenni, mert ő sokkal inkább lenne afféle gnosztikus démon vagy egy kannibál démiurgosz, akit teljes egészében el kell utasítani. A művészettel viszont az emberi mivoltunk válik hangsúlyossá és ettől leszünk összehasonlíthatatlanok a gépekkel és fontosabbak is azoknál.
Mellesleg ez az egész dolog a kultúrával és a nyelvvel azért érdekes, mert csapdákká lehetnek, azonban kivételes megvalósulási terepei is egyben valami hatalmas szabadságnak akkor, ha megértjük, hogy mindezek csakis RÓLAD szólnak. Te vagy a mandala közepe, így semmiképp sem lehetsz mellőzött, viszont a kultúrának épp az az üzenete, hogy igenis marginalizáltak vagyunk. Még az sem számít, hogy esetleg van 100 millió dollárod, mert a Fortune-ből megtudhatod, hogy rajtad kívül csak az Államokban 10 ezer másik embernek is van ugyanennyi!
Nos, mindez része a demokratikus hagyománynak; része ennek a folyamatos megerősítés abban, hogy „nem vagy különleges”, hogy „a különleges sem különleges”, vagy pedig az, hogy „bárki meg tudja csinálni”. Ezek után persze segítséget keresünk, útba igazítást, támogatást és ekkor mindig valahogy intézmények felé tájékozódunk. „Beíratkozom az egyetemre, elmegyek a seregbe, bárhogyis, csak valaki mutasson számomra egy magasabb, távlati célt.” – Csakhogy egyedül TE vagy az, aki e tekintetben döntőbíró lehet és ha megteszed magad e végső ítésszé és akkor kevésbé válsz alkalmassá a kulturális illúzió általi befolyásolhatóságra.
Ám a mentesség az efféle befolyástól rossz közérzettel jár együtt, amit elidegenedésnek hívunk és azért érezzük magunkat idegennek, mert a környező kultúra maga az, ami infantilis, közönséges és ostoba. Így aztán a józanság ára a társadalomban egy bizonyos fokú elidegenedés. Ezt felismerve persze nincs más választásunk, mint hogy vagy elidegenedett és cinikus entellektüelek leszünk, vagy pedig az elénk hajított lószar szájtáti, félhülye fogyasztói. Szülőként –például nekem- mindez nagy küzdelem volt, hiszen amellett, hogy mindannyian szeretnénk felkészíteni erre a gyerekeket, tudjuk, hogy erre mégsem lehet őket eléggé felkészíteni.
A csúcstechnológiák Nyugaton bekövetkezett feljődésével az elmúlt évszázadban nagy számban érkeztek információk, amik ősi civilizációk bevett gyakorlatairól tájékoztatnak – arról, hogyan képesek eredeti és stabil kulturális értékeket nyerni azáltal, hogy egyfajta szimbiózisban, egymást kiegészítve élnek olyan, az adott klímában honos növényekkel, amelyek megzavarják az agy kémiáját. Ilyen körülmények között persze törlődik az ember kulturális ’operációs rendszere’ és helyébe valami ősibb, az életerő és az állati lélek szorosabb összefüggését eredményező irányítás lép – olyan, amit nem formál sem a földrajzi távolság, sem pedig a történelem. Ez maga a húsunkba írt nyelv. Ez a tényleges valónk, az igazi meztelenségünk, mert hiszen amikor ruhátlanok vagyunk, akkor is viseljük félelmeinket, vallási meggyőződéseinket és téveszméinket. Ha viszont töröljük a korábbi kulturális oprendszert, csupaszon állunk saját pszichénk vizsgálata elé és feltehetjük végre az a lényegi kérdést, hogy mi az emberlét, milyenek a körülményeink, hogyan változtassunk helyzetünkön a fájdalmunk csillapítására, hogy hangsúlyt kaphasson a csoda és a dicsőség, ami még ránk várhat rövidke időnk során, amit a szülőcsatorna és a tátongó sírgödör között eltöltünk.
Rengeteget utazom és van egy visszatérő élményem hogy – amikor mondjuk a ködös londoni estéből megérkezem másnap, tizennégy óra múlva Johannesburgba a tikkasztó hőségbe, amely tizennégy-millió lakosával az anarchia szélére sodródott – mindig meg kell változtatnom a már említett kulturális hangoltságot és felfedeztem ennek a rendszernek a viszonylagos voltára. Bizonyos körülmények között egyiket érvényesítem, más alkalmakkor másikat kell használnom.
Nem kell, hogy a kultúra áldozataivá váljunk, hiszen a hozzá való viszonyulást úgy módosítjuk, ahogy csak szeretnénk. Mert törölhető és felcserélhető.
