–
“Vagy magam hozok létre egy rendszert, vagy valaki másénak leszek rabszolgája. Nem fogok vitatkozni vagy versenyezni: az én dolgom, hogy alkossak.” – William Blake
–
“A nyugati kulturális intézmények globális intézményekké nőve ki magukat megmutatták, hogy nem képesek arra, hogy bárkit is egy olyan jövőbe vezessenek, melyben érdemes lehet élni. Ezen a ponton tehát, a Gaia-tudattal való újrakapcsolódás immár morálisan elkerülhetetlen. A drogkérdés nem a bűnügyi testületekről szól, sem a nem adózó milliókról, sem a gyermekeink mentális egészségéről, sem pedig semmilyen ezekhez hasonló halandzsákról. Csak gondoljunk bele! Isten, a legpusztítóbb drog a fajunk történetében, előkerül minden utcasarkon bármilyen kilátásba helyezett szigorítás nélkül.
A kérdés valójában az, hogy milyen mentális környezetben akarunk élni. Milyen remények legyenek elfogadottak? Milyen értékrendszerek legyenek megengedettek? Azok az értékrendszerek, melyek a birtoklást részesítik előnyben, a Föld kifosztását, a versenyt, a klasszizmust, a rasszizmust, a szexizmust, nos azok a katasztrófa szélére sodortak mindannyiunkat.
Azt gondolom, hogy el kell hagynunk a nyugati értékeket, és vissza kell térnünk a test és annak növényekkel való kapcsolatának mélyebb bölcsességéhez. Ez az a hibátlan háló, mely visszavezethet minket a természet szívébe; és ha ezt meg tudjuk lépni, akkor képesek leszünk kilábalni ebből a kulturális válságból is. A múltból csak nagyon kevés menthető meg. Az architektonikából, a gépekből, a monetáris kereskedelemből és propagandából, az ostoba vallásokból és kánonokból csak nagyon kevés menthető meg. Ami megmenthető, az a szeretet, a törődés, a kölcsönösség: ez minden, mellyel igazán szolgálhatjuk az emberi vállalkozást.” – Terence McKenna
–
“A modern ember – ezt határozottan és a tradicionalitás szellemében ki kell mondanunk – voltaképpen ‚beavathatatlan’, és metafizikai szempontból megvalósításra – szinte teljesen – képtelen. Arra van bizonyos lehetőség – nagyon kevesek számára és csak nagyon csekély lehetőség –, hogy – mintegy archaicifikálva önmagukat – megszűnjenek modern embernek lenni, és ezáltal az iniciáció ösvényére lépjenek. A metafizikai tradíció képviselete a beavatás és a megvalósítás igenlésével egyértelmű – de nem minden fenntartás nélkül.
A kondicionálatlanság felé vezető út szigorú kondicionáltságok sokaságához, sőt, új kondicionalitások felvételéhez kötött. Igen kevés ember alkalmas arra, hogy önmagával – tudatilag – pozitív értelemben és a magasabbrendűség felé irányultan bármiféle adekvát, preparatív jelentőségű önkorrekciót végrehajtson tudatfunkcióit és bizonyos mentális-voluntáris attitűdjeit illetően.
Az archaicifikációt jelentő elő-beavatáshoz (prodiniciációhoz) a kevesek közül is csak elenyészően kevesen juthatnak el, nem is beszélve a beavatásról, és a realizációról. A metafizikai tradicionalitás képviselői senki elől nem akarják elzárni az utakat, de azt sem akarhatják, hogy megfelelő képességek és tudati védettség nélkül induljanak el a legmélyebb vesztükbe – az önmagukban pozitív és igazi törekvéseket ápoló – emberek.” – László András
–
“A rítusok szimbolikus cselekvések. Egy közösség alapjául szolgáló értékeket és szabályokat hagyományoznak tovább és jelenítenek meg. Kommunikáció nélküli közösséget hoznak létre, miközben ma a közösség nélküli kommunikáció az uralkodó.” – Byung-Chul Han
–
“Ha rákérdezünk, hogy mi okozta ezt a fajta vakságot, a válasz talán a tudomány sátáni szelleme. A tizenhetedik században Milton Elveszett Paradicsom c. munkája a Sátán szellemét különböző démonok és bukott angyalok egész osztályával ábrázolta, melyek rosszindulatú erőket képviseltek, mint Mammon, a kereskedelmi kapzsiság démona. Sátán és a többi bukott angyal, mint Mammon, fő bűne a büszkeség volt, az hogy elfordultak Istentől saját önelégültségük felé.
Ez volt az egész humanista illúzió kezdete, amely elfordította az embert a szellemvilágtól, és önhitté tette. Ebből a nézőpontból minden isten, démon és szellem az emberi elme projekciója, mely ezáltal egyfajta antropocentrikus univerzumot teremt.” – Rupert Sheldrake
–
“A jógának mint az egyéni Én megváltásának nincs nagyobb jelentősége, mint az egyéni vagyongyűjtésnek, az egyéni dicsőségnek, vagy az egyéni hatalmi ösztönnek. Az egyéni Én megváltására irányuló jóga éppen azt akarja megtartani, akit éppen tűzre kell vetni és elégetni: az Ént. A történeti jógamódszerek kivétel nélkül mind abból a hamis és téves előfeltételből indulnak ki, hogy ezzel a módszerrel az Ént kell megváltani.
Nem tudják, hogy a jóga kultusz, a szétmarcangolt Isten, Dionüszosz, Ozirisz, Pacsakamak létének vállalása és megvalósítása. A jóga nem lelki folyamat, hanem a kultusz tüzében kozmikus metamorfózis, amelynek végső eredménye, hogy az emberi lélek arannyá, fénnyé, théleszmává – ősvalósággá változik. A jóga célja az ember átlényegülése minél magasabb rendű lénnyé, de nem a jógin saját üdvére, hanem az a lehetőség, hogy az ember fokozatosan istenivé lesz: egyre tökéletesebben át tudja adni magát az isteni erőknek.
A jóga célja: előkészíteni az emberi értelmet és szívet arra, hogy az istenséget befogadja, és felajánlani az egész embert arra, hogy Isten eszköze legyen. Ennek módszere a tapasz, az önmegtagadás, az aszkézis, a lemondás. Ahhoz, hogy az ember az istenség eszköze lehessen, bizonyos, az őskorból fennmaradt, kezdettől fogva emlékezetes eljárást kell követni. Ezt az eljárást hívják jógának, vagyis a világszellem egységével való egyesülésnek, henószisznak, uniónak.
A legmagasabb jógafokozat az atman-fok, nem önmagában álló cél, amivel az ember önmagát megváltja, hanem fegyelmezett művelés, amely a földön a legdrágábbat, az embert a megzavarodásból kiemeli és az istenség tevékeny eszközévé teszi, hogy aztán a világot mint önmagát arannyá változtassa. A jógában az emberi élet kultikus folyamattá válik. A tulajdonság, a birtok, az Én, a test mind eszköz és lehetőség arra, hogy az egyetlen célt elérje. A lélek ezeket az eszközöket felhasználja arra, hogy a tejóceánt velük tovább köpülje. Ezért a kiteljesedett emberi lélek a hősies, mert a feladat heroikus: minden emberi tevékenység lényege odaadással művelni, hogy a világ asa legyen – az élet üdvösség. Az élet értelme, hogy az ember kiköpülje magából a legmagasabbat. Ez a művelés az egyetemes ember küldetése és feladata, de a feladat teljesítésének dicsősége nem az emberé. Minden embernek határozottan megjelölt helye van a sorsban és feladata a világban. Ezt a helyet nem hagyhatom el, s ez alól a feladat alól felmentést nem kaphatok. Ez az éber vállalás: a jóga.” – Hamvas Béla
–
“A görög „logosz” Szó-t és Gondolat-ot is jelent. Minden jel arra mutat, hogy éppen ezért lefordíthatatlan a modern nyelvekre. A kevés kivétel közé tartozik a magyar „ige” szó.
Nyelv és gondolkodás szétválaszthatatlanságára való visszaemlékezés nélkül nem érthető semmilyen nép hite; nem a görögök, nem a művészet, nem a filozófia, nem az irodalom, nem az írás, nem a népi tradíció és semmiképpen nem a biblia.
A nominalizmus közismerten a modern pozitivizmus és materializmus előfutára, de a középkori realizmus számára sem válhatott élő problémává a nyelv, a nép felett lebegő nemzetközi latin miatt.
Középkori realizmus és a huszadik század dialektikus teológiája egy tekintetben közös, modern vonásokat mutatnak fel: a Kijelentést a modernül atomisztikus „szó” értelmében példázzák, s nem a Szónak, Nyelvnek, Logosznak eredeti, bábeli nyelvzavar előtti értelmében.” – Szabó Lajos
–
“Az état primordial mindenkiben és minden percben itt van. Az alapállás bármely pillanatban megvalósítható. Csuang-ce megveti azt, aki mint példára, örökösen a múltra hivatkozik, de ugyanúgy megveti azt, aki bolondul a jövőért lelkesedik. Az alapállás realizálása nem függ a kortól. A tao mindig jelen van.
A hangoltság feltétele a tükörsima kedély, mint Kínában, a vidja (éberség), mint Indiában mondták, és ami azt oly nehezen megvalósíthatóvá teszi nem a korszak, hanem a korrupt élet szétszórt nyugtalansága, más szóval az avidja (alvajárás). A hangoltság ilyen állapotban nem realizálható. E szétszórt nyugtalanságból a körforgás (szamszára) zavarában az emberi szellemnek semmiféle magasabb fokú állapota nem érhető el. Az ember centruma ebben a létben nem is valódi lénye, hanem egy biológiai, pszichológiai, szociológiai és egyéb residuumokból képződött mag, amely szüntelenül változik, de a halálban felbomlik, mert végül is semmi egyéb, mint koncentrált életéhség. A buddhizmus azt tanítja, hogy az emberi ént az életszomjúság (trisna) teremti átélt vágyakból és ösztönökböl, kívánságokból és sóvárgásból, és ez az, amely olyan őrületszerűen tapad a világhoz, mindig újra és újra kénytelen testet ölteni abban a hiszemben, hogy az élet óceánját meg tudja inni, miközben egyre szomjasabb és szomjasabb lesz. Mintha önzés lenne, mert minden élvet és gyönyört magához vonz. Az önzésben azonban mégis van valami nyomorult hőség, az ember önmaga iránt való esztelen szeretetének szikrája. Ebben az éhségben nincs más, mint önmagán túláradó ragadozó ösztön, hogy az életet mohón az utolsó cseppig magába szívja. Ezt az ösztönt Orpheusz, később Maximus Confessor egyházatya pathénak nevezte. Ez a hindu káma. Böhme Giernek mondja. Ez az az életsóvár lény, amelyet a Védanta dzsivának hív.” – Hamvas Béla
–
“A primitív nem az ősember, a vad nem az archaikus, és a kezdetleges nem az elementáris ember. Der Urstand des Menschen ist gewifi nicht der der Primitivenstufe – az ember ősállapota egészen biztosan nem a primitív. “Amit primitívnek hívnak, sokkal inkább olyan helyzet megjelölése, amely visszaesés a történetelőttiség kései visszamaradottságába.” A vadember nem az első ember, hanem a kései időkben lemaradt és megrekedt lény. Ez a jelenség “a történet emlékezetébe eső korban is kétségtelenül tapasztalható az egyiptomi fellahnál, a mexikói maja népeknél és másutt, ahol kitűnik, hogy a primitivizálódás nem egyéb, mint a történetutáni lélek lezüllése”.
Az emberben a történet végén, amikor egy aión lezárul, a személyes tudat elhomályosodik, és az egyén tudatos tevékenységének helyébe a tömeg tudattalan tevékenysége lép. A kollektív pszichébe süllyedt ember tömeggé válik. Primitívvé lesz, vagyis elkezdődik a lelki visszafejlődés kései történet-előttisége (vorgeschichtlicher Spatzustand seelischer Rückbildung)
A tömeggé vált ember abba az állapotba merül alá, amelyben a logikus gondolkozást, a világos és szabatos, értelmes józanságot elfelejti. A kozmikus ősharmóniával fenntartott kapcsolata megszűnik. Az értelem elborul. Ez az állapot, amit prelogikusnak hívtak, de amiről kitűnt, hogy posztlogikus. A primitivizálódás, más szóval a kollektivizálódás az ember egyéni létét elnyomja, és helyébe a tömeg életét teszi. Mérlegelés nincs, az intelligencia eltűnik, az ítélőképesség elhomályosodik, az ízlés, szellem alászáll. Ehelyett felmerül az ingerlékenység, irigység, hisztéria, szenvedély, hiszékenység, névtelen félelem, indokolatlan bámulás és gyűlölet, babona és bálványok.” – Hamvas Béla
–
„Aki a létezik-nemlétezik elképzeléseitől megszabadul,
annak a világ anyagi volta megszűnik.
Amikor a gondolkodás mozdulatlanságban időzik,
akkor a lét örvénylése elcsitul.”
Saraha: Himnusz a néphez, 61.
–
“Előttetek göngyölődik fel majd az ég és a föld. És az élőből élő sem halált, sem szorongást nem fog látni. Aki megtalálta önmagát, arra a világ nem méltó.” – Jézus
–
“Mindenekelőtt elavult az a gondolat, hogy a rendet ki lehet találni, és ezek szerint az emberi életet át lehet alakítani, új létezést lehet teremteni, új kultúrát alkotni, a történetet megváltoztatni, új vallást, új társadalmat, új filozófiát lehet kigondolni. Ezek a fogalmak, hogy világnézet és filozófia és vallás és gazdaság és történet, kultúra, elavultak. Ezekből legfeljebb rendszer építhető, azt pedig tudjuk, hogy helyes rendszer nincs. Minden rendszer érvénytelen. A rend pedig nem található ki, mert az minden helyen és időben azonos és adva van, éspedig a világgal és a létezéssel együtt. A hagyomány rendje preegzisztens, vagyis a kezdetek kezdete előtt megvolt, és a világ a rend gondolatából keletkezett.
Az egykaszt-hatalom elavult, akár papi, akár lovagi, akár polgári, akár munkás, a hozzátartozó életberendezkedéssel együtt; mert az ember nem fantazmagórikus kollektívumban él, hanem társadalmi hierarchiában, és mindig is abban élt, és az ép közösség rendjének fenntartásában minden kasztnak részt kell venni. Az egykaszt-hatalom rossz. Akármelyik kaszt gyakorolja. A kaszttalanság még rosszabb.
Elavult a népnek, a nemzetnek, a fajnak mint életképes közösségnek fogalma, mert csírája a versengésnek és a viszálynak, a féltékenységnek és békétlenségnek, a bárgyú büszkeségnek és az intrikának és a hazudozásnak. Elavult az a politika-fogalom, amely a kasztok és a népek gyűlölködésében az ellentéteket nem kiegyenlíti, hanem szítja és fenntartja.” – Hamvas Béla
–
“Az igazi yōgának semmiféle vonatkozása nincs azzal a „yōgázással” – már a kifejezés is szörnyű és ostoba –, amely napjainkban dívik. A yōga ugyanis a szellemi transzmutáció aszkézise. A mi szóhasználatunkban ennek a kifejezésnek is súlya van. Ma, bizonyos sötét szellemi irányzatok, akár az export-import buddhizmus, akár a „transzcendentális meditáció” nevében működnek, dobálóznak a „beavatás” szóval – „átmentem egy beavatáson” – mondják, pedig semmi sem változott meg alapvetően benne, ugyanolyan marad az illető, mint annak előtte volt.
Holott a beavatott olyan mértékben különbözik a beavatatlantól, mint amennyire egy ember különbözik egy állattól: a maga benső, internális világában. Ezek nem puszta szavak, mert ez komoly és valóságos tudati disztinkciót jelent. Egy beavatott annyival áll egy közönséges, intelligens ember felett, mint amennyire egy intelligens ember felülmúl pl. egy gorillát – mentális kvalitásait illetően.
Ez nem látványos dolog, de nem azért, mert titokban van tartva, s főként nem azért, mert az átélője nem tud róla, hanem azért, mert az emberi kommunikáció közönséges szintjén nincs értelme annak a megnyilvánulásnak, amely az emberi létfokozatot oly mértékben felülmúlja, mint az emberi az állatit. A beavatottság nem egyszerűen okosságot jelent (azt is természetesen), hanem azt, hogy valami alapvetően emberfeletti van az emberben, amely eredet- és létátélésével van összefüggésben” – László András
–
“Mondják, a pokolba vezetõ út is jószándékkal van kikövezve. Márpedig jószándékban mainapság azután nincs hiány. Megélénkült, zsibong a vallási-okkult, sõt misztikus (misztifikált) piac. A fásult materializmus gyermekistállójában felnevelkedett, spirituálisan analfabéta új nemzedékek bociszemét újra és újra elfutja a könny, a jóság, a szeretet, közösség és a humanista moslék láttán, melyet a double bind apostolai most feltálalnak még kétségesebb eledelek – mint a nemzeti zamatok – mellé, és amit végül is a vallási lények (a numinózum, a mysterium tremendum) helyébe idólumnak állítanak.
Így azután az amatõr mûvészkedés, táncházas soha-nem-létezett-nép mentése után itt az amatõr kegyeskedés, most felfedezik a frusztrált ego sebeinek újtípusú nyalogatását: a dilettáns vallásoskodás betû szerinti “szellemét”. Persze, hogy ezt is csak szõrmentén, lehetõleg úgy, hogy az élethez ne kelljen hozzáérni: csak semmi lényeges változást.” – Bakos József
–
“Ugyanis az első, kezdettelen, egyetlen Akarat, amely sem gonosz, sem jó, szüli magában az egyetlen örök Jót, azaz a megragadható akaratot, az alaptalan akarat Fiát, aki a kezdettelen akarattal mégis örök-azonos; és e második akarat az elsőnek örök érzékenysége és találhatósága, mert a semmi önmagában valamit talál; és a nem található, alaptalan akarat örök megtaláltján túlárad és önmaga örök szemléletébe lép.” – Jacob Böhme
–
“A teljes „gyógyulás”: az üdv, ami több, mint egy mennyei állapot egyszerű megvalósítása. A salūs a Felébredésnek, vagyis a végső megvalósításnak az előfeltétele. Nem biztosítéka, csak előfeltétele, és főképp nem azonos azzal.
A nagy hisztorikus keresztény felekezeteknél a legmagasabb eredmény (fokozat) az üdv, aminek különböző alfokozatai lehetnek. Beteljesedése a test feltámadásával együttes üdv, de ez még mindig nem azonos az abszolúcióval. Az üdvnek valóban ellentéte a kárhozat, a ‚post-mortem’ átéléseknek a dēva-yāna rendjén belül. A dēva-yāna adta lehetőségeken belül az üdv és a kárhozat (mint a pokolbeli állapot legszélsőségesebbje) között valóban extremális különbség és feszültség áll fönn.
Ez ahhoz a metafizikai feszültséghez képest mégis jelentéktelen, amely feszültségben a teljes megsemmisülés (szanszkrit nevén: nirguņa-mūla-prakŗti-laya, – a kvalitástalan gyökértermészetben való feloldódás) áll az egyik oldalon, míg a Metafizikai Felébredés a másik oldalon” – László András
–
“A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás. Van dialektikus megszólítás. Mintha egymással zárt rendszerek beszélnének. Általában vita, mert zártságát egyik se tudja feladni. Problémákról van szó. Tételek hadakoznak, és meg akarják egymást győzni. Igazolás és bizonyítás. Az ember tételekbe és rendszerekbe építette bele magát. A nyelv dialektikus logosz lett, tulajdonképpen az emberen kívül. Nem egymással beszélnek, hanem elvont tételek viaskodnak.
Van egzisztenciális megszólítás, amelyben nincs rendszer és probléma és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés. Az emberrel állok szemben. A nyelv itt egzisztenciális logosz. Szemtől szemben állunk, és kinyíltunk, és egymást megérintettük. Fedetlenek vagyunk, és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk.
Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek. Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem az embert megszólítja. Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű, és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus.
A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi. Az elzárkózás dialektikus archetípusa a farizeus, aki a megszólítást hallva elbújik, és a szóra tétellel válaszol, és érvel és vitatkozik és védekezik és elkülönül, mert farizeus (perusim) héberül annyit jelent, mint elkülönült.” – Hamvas Béla
–
„A szemen keresztül a tárgy és a vizuális tudat, a látvány veszi eredetét; ugyanez a helyzet a hallással, szaglással, ízleléssel és az érintéssel, és így a tudatból erednek a mentális állapotok, a gondolat. Ezek az érzékleti állapotok eredetüket más okokból veszik, és valós, lényegi kezdetük nincsen.” „A test az, amivel kapcsolatban az »én vagyok« ideája felmerül, és nem másképp.” És ugyanígy az érzéssel, felfogással, formációkkal és tudatossággal kapcsolatosan, ezen okok viszonylatában merül fel az „én vagyok” és „nem másképpen”; de ugyanakkor ezek az okok állandótlanok. Így tekintve a dolgokat nyilvánvalóvá válik, hogy az ātmā mint lényegi feltételekhez nem kötött „én” gondolata nem fogadható el.
A tudatosság így az „én” hiánya, mivel az mindig valamilyen érzékleti vagy pszichikai tényező hatására merül fel. Általánosan szólva a valóságos „én”, amit mindenki tapasztal, és nem a filozófusok teoretikus „én”-je, „név és forma” által kötött. Ez az a kifejezés, amit a buddhizmus a Védák hagyományából vett, és a pszicho-fizikai egyént jelöli: „azt a részét ennek az aggregátumnak, amely durva és anyagi – írják– formának nevezzük; azt a részét pedig, amely finom és mentális: névnek”, s a kettő között kölcsönös függőségi viszony van. Névhez és formához kötve a „lélek” követi sorsszerű változásait, és ezen ok miatt, ahogy látni fogjuk, a szenvedés és zaklatottság minden emberi lény és általában a létforgatagbeli szamszárikus élet legmélyebb rétege.
Végtére is az egyéni tudatosság és a „név és forma” feltételezik egymást. Az egyik nem állhat a másik nélkül, mivel egy szövegbeli hasonlatnak megfelelően két deszka nem tud megállni anélkül, hogy egyik a másikára ne támaszkodna. Ez ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a keletkezés, valamivé válás nem véletlenszerű a személynél, mint „funkcionális” egésznél, hanem annak lényegisége. „Egyik állapot befejeződik és egy másik elkezdődik: az egymásutániság olyan, hogy majdnem azt lehet mondani, hogy semmi sincs, mi megelőzné, és semmi sincs, mi követné.” – Julius Evola
–
“A mahájána szútrák fejtik ki a dhjánát, elsősorban a Pradzsnyápárámitá-hridaja-szútra és a Vadzsraccsédiká . Ezek a kiérett, legnehezebben érthető, minden ízükben metafizikai szútrák. A költői ábrázolás módszere itt eszköz, hogy valamely víziót ábrázoljon. Az óceán itt is jelen van, de valami ezen felül. Aki a keleti műveket ismeri, tudja, hogy az igazi keleti műből mindig a szamádhi atmoszférája érezhető. Szamádhi mélymeditációt jelent. A meditációnak igen sok foka van, és valamennyi között a legmagasabb a nirvikalpa-szamádhi , amelyben minden megkülönböztetés ( avikalpa : megkülönböztetés) megszűnik és az ember a minden Egy állapotában maradéktalanul elmerül. A Vadzsraccséddiká egyike azoknak a szútráknak, ahol az ember ezt a nirvikalpa-szamádhit közvetlenül át tudja venni. A készületlen számára azonban e tudás az értelemnek el nem érhető tündöklése. A testi, biológiai, pszichológiai vagy szociális én nyomtalanul elpárolog. Valaki más beszél itt, aki minden énjével azonos.
Ez itt tényleg a Tathágata.
A Pradzsnyápárámitá–szútra tanítása, hogy minden üres. Szarvam súnjam . Üresek az alakok és üresek az érzések, üresek a nevek, üresek a megértések, üresek az ismeretek. Nincsen ismeret, sem tudás, sem az ismeret vagy tudás lerombolása, nincsen lehanyatlás, nincsen halál. Ha valaki ezt tudja, minden szenvedése megszűnik, és megszabadul.
A Pradzsnyápárámitá–szútra tanítása, hogy minden üres. Mit tanított Buddha? A Védantához képest semmi lényegesen mást. És végső elemzésben teljesen ugyanazt. Az őskori tudástól csak teoretikában különbözik. Ilyen teoretikai eltérés, hogy állást foglal a nem-én ( an-Átman ) mellett. Olyasmi, hogy „én” tulajdonképpen nincs. Üres. Mindössze viszonylatok eredménye, amely viszonylatokat ha felszámolom, az én ( Átman ) nyomtalanul eltűnik. A viszonylatokat a szomjúság, életéhség, életsóvárság ( tanha, trisna ) teremti. Ha a szomjúság megszűnik, a viszonylatok felbomlanak, az én nincs többé. Az az alak, az a fizikai test, érző szervezet, aki most itt vagyok, nem egyéb, mint elmúlt életek által felhalmozott tettek összebogozott csomója. Amit ebben az életben élek és tapasztalok, nem is engem ér. Ennek a csomónak fáj, ez örül neki, ez szenved, mert ez az, aki született és meg fog halni. Aki tulajdonképpen nincs. Ez a merő éhség és szomjúság. De ha az ember az igazságot megismeri, látja, hogy szarvam súnjam , minden üres. Üresek a belső dolgok és üresek a külső dolgok, üresek a külső és a belső dolgok. Üres maga az üresség. Van nagy üresség ( mahásúnjata ). Üres a végső igazság, üresek a teremtett dolgok és a nem-teremtett dolgok. Van végső üresség. Üres a határtalanság, üres a szétszóródás, üres az első természet, üres az én, üres a megérinthetetlen. Üres a nem-létező, üres a lények belső magva, üres a lények belső magvának nem-létező volta.
A Pradzsnyápárámitá az észt meghaladó tudás szútrája. A Vadzsraccséddiká értelmi fordítása ez: a gyémántnál keményebb -, ami a gyémántot is elvágja. Buddhát Szubhúti meglátogatja, és a bodhiszattva ösvényéről kezdenek beszélni. Az alaptétel itt is, mint a Pradzsnyápárámitá ban, hogy a dolgok üresek.
„Mit gondolsz Szubhúti, van itt valami, amit Tathágata az észt meghaladó tudásnak (a legfelsőbb tökéletes tudásnak) nevez?
Szubhúti szólt:
– Egyáltalán nem, Magasztos, nincs, nincs itt semmi, amit Tathágata az észt meghaladó tudásnak nevez.
A Magasztos szólt:
– Úgy van, Szubhúti, úgy van. Még a legkisebb dolgot sem fogja fel, és nem érti meg senki, azért nevezik ezt az észt meghaladó tudásnak. Minden egy itt, Szubhúti, a dolgok között nincs különbség, ezért hívják ezt észt meghaladó tudásnak. Megszabadultam önmagamtól, megszabadultam a létezéstől, megszabadultam az élettől, megszabadultam az éntől, ez az észt meghaladó tudás, mindenkor ugyanaz, s ez az, amit a jó dolog tudásának hívnak. Miért? Mert amit jó dolognak tanítottam, valóban jónak, Szubhúti, azt Tathágata nem-létezőnek tanította, s ezért nevezik jó dolognak…” Hamvas Béla
