Amiről ma este beszélni szeretnék, az egy olyan téma, ami nem hagy nyugodni újabban. Erósz és az Eszkaton – úgy gondolom, ez az a két terület, amely legyőzheti a régi paradigmát, és reményt nyújthat; és érdekes módon egyik szó sem túlságosan ismert, ami már mutatja is, hogy a domináns kultúra mennyire tapos el, szed ízekre és távolít el minden olyan dolgot, mely valahogyan ellenkezik a világnézetével. Erószról legfeljebb valamilyen parázna, leértékelt formában hallhattunk a média és a társadalom eroticizációja folytán. Valójában azonban Erósz a maga görög értelmében a természet egyfajta egysége, egy mindent átható erő, mely az egyik ontológiai síkot a másikhoz kapcsolja. A civilizációnk hivatalos világnézetében, amelyet a tudomány képvisel, ez azonban nem megengedett. A szervetlen kémiának nincs mit mondania a szerves világról, míg a szerves világ nem extrapolálható a kultúra és a gondolat világába. Úgy képzelik, hogy világosan meg lehet húzni a határokat eme kategóriák között. Egyszer egy biológus ezt mondta nekem: „Ha nem vonjuk be a géneket, akkor nincs evolúció sem.” Nem beszélhetünk tehát a Föld, mint fizikai test evolúciójáról; nem beszélhetünk az ember szociális intézményeinek evolúciójáról sem; az evolúció valahogy olyan szó, mely a biológián kívül sehol máshol nem releváns.
Akinek van szeme, könnyen felismeri tehát, hogy az első tényező legyűri és erodálja a világ reménytelen egzisztencialista képzetét, melyet a tudományos paradigma nyújt nekünk. Nem, a világ valójában a ellenségek minden szintjén egyetlen egységet képvisel. Nem véletlen, hogy az elektronok az atommag körül keringenek, ahogy az sem, hogy a bolygók egy csillag körül keringenek, és az sem, hogy a csillagrendszerek galaxisok gravitációs központjai között keringenek…nem véletlen, hogy ezek a rendszerek ugyanazt a rendet képviselik különböző szinteken. A tudomány mégis azt mondja, hogy véletlen. P.W. Bridgeman, aki tudományfilozófus volt, a véletlent úgy határozta meg, mint amit későbbre hagysz egy rossz teória alkalmazása következtében. Ez azt jelenti, hogy elnéztél valamit, és hogy ami véletlenként jelenik meg neked, az valójában összekapcsolódások halmaza, mely rejtve marad előtted.
Amit én vettem észre – és úgy gondolom, hogy e téren érdemes hitelt adni a pszichedelikus élménynek -, az nem más, mint hogy a természet a komplexitás már korábban megalapozott szintjeire építkezik. Ez egy nagy általános természeti törvény, melyet az érzékszerveid igazolni fognak számodra, jóllehet, a tudomány kánonjába soha nem engedték be. Amikor azt mondom, hogy a természet a komplexitásra építkezik, a következőt értem alatta: Amikor az univerzum megszületett a kétséges és vitatott Nagy Bumm körülményei közepette, először elektronok tiszta plazmája volt. A lehető legegyszerűbb volt. Még nem voltak atomok, nem voltak molekulák, nem volt semmilyen magasan szerveződött rendszer, csupán a táguló energia tiszta plazmája. Aztán ahogy az univerzum hűlni kezdett, új jelenségek bukkantak fel. Ahogy az univerzum hűlt, atommagok formálódtak, melyek körül az elektronok stabil pályákra tudtak állni. Ezután a kémiai kötés is lehetségessé vált. Később megjelent a hidrogénkötés, amely egy gyengébb kötés, és mint ilyen, a biológia alapja.
Ahogy az univerzum idősödött tehát, úgy lett egyre komplexebb. Ez annyira nyilvánvaló, hogy soha nem is kérdőjelezték meg igazán, ugyanakkor, mint általános és megbízható elvre sem tekintettek rá soha. De menjünk tovább! Az atomi szerkezetekből kémiai szerkezetek jöttek létre. A kémiai rendszerekből létrejött a kovalens hidrogénkötés, a szénkötés, a prebiotikus és szerves kémia. Ebből a kémiából megszülettek azok a makrofizikai rendszerek, melyeket mi membránoknak, zseléknek, töltésátvivő komplexeknek stb. nevezünk. Ezek a rendszerek az élet előfeltételei. Jött tehát az egyszerű élet, a prokarióták élete, a mezítelen, maggal körül nem vett DNS élete, mely a primitív életet jellemezte a bolygón. Ezután léptek színre az eukarióták, a sejtmagok, majd a sejtek egész kolóniái. Később a sejtspecializáció magasabb rendű állatokhoz vezetett el; szociális állatokhoz; komplex társadalmi rendszerekhez; technológiákhoz; világméretű elektronikai alapú információs kultúrákhoz, mint amilyen a miénk.
(Valaki közbeszól: „Mi a progresszív a médiával kapcsolatban? Voltaképpen csak sötétséget terjeszt a fény sebességével.) Nos, igen, ez is egy lehetőség.
Ez tehát az, ami nagyon érdekes: nyilvánvaló, hogy az univerzum mindig egy előzőleg elért komplexitás pódiumára építkezik – kémiaira, elektromosra, biológiaira, társadalmira stb. A komplexitás olyan új formái jelenhetnek meg, melyek teljesen átszakítják ezeket az ontológiai határokat. Más szóval, arra gondolok, hogy a biológia például komplex kémiára épül, mégis több, mint komplex kémia. A társadalmi rendszerek állati életre épülnek, mégis többek, mint az állati élet. Ez tehát az univerzum tudomány által ignorált általános törvénye: a komplexitásra még nagyobb komplexitás épül. Akár azt is mondhatnánk, hogy az univerzum, a természet egy újdonság -, vagy komplexitás-megőrző motor. Komplexitást kreál, majd megőrzi azt, s további komplexitások alapjaként használja.
Ennél azonban még többről van szó: azt hiszem megfigyeléseinken keresztül mind egyetérthetünk abban, ami az előbbiekben elhangzott. A további redő, vagy egy további redő, pedig az, hogy valamennyi belépés a komplexitás egy újabb szintjére gyorsabban történik, mint az azt megelőző állomáson. Itt valami nagyon mélyet érintünk, és ha elfogadjuk, mint komoly elsődleges elvet, akkor ez felülírja majd azt a marginalizáló tendenciát, mely fajunkat az egyszerű megfigyelő szintjére utasítja vissza, s köréje egy olyan univerzumot képzel el, mely semmit sem tud róla, és amelyet egyáltalán nem érdekel. Ez a maximum, melyet a tudomány megenged nekünk: hogy egy olyan dráma szemlélői legyünk, amelyet nem mi írtunk, amelyet soha nem fogunk megérteni és amelyet sehogy sem befolyásolhatunk.
Én azonban úgy gondolom, hogy ha valóban az újdonság a játék neve, ha az univerzum valóban az újdonság megőrzésére és komplexifikációjára törekszik, akkor hirtelen, a mi előzőleg háttérbe szorított, emberi vállalkozásunk óriási, új fontosságot kap. Nyilvánvalóan egy kozmikus drámában veszünk részt, és a kozmikus dráma eme különleges felvonásában ráadásul központi szerepet is játszunk. Az állatvilág komplexifikációja kifejeződésének a csúcsán vagyunk, és valahogy ez a komplexitás, mely bennünk koncentrálódott, kilépett az állati szerveződés birodalmából egyenesen ebbe a rejtélyes tartományba, melyet mi kultúrának, nyelvnek, tudatnak és magasabb értékeknek hívunk. A komplexebbé válás minden állomása gyorsabban megy tehát végbe, mint az azt megelőző. Az eredeti Nagy Bumm után következett egy több milliárd éves periódus, mely során az univerzum lehűlt, csillagok sűrűsödtek össze, bolygórendszerek alakultak ki, majd az egyre gyorsuló folyamat egy láthatatlan Rubiconon átkelve belépett a biológiai szerveződés tartományába.
Amint látjátok, a nyugati monoteizmus felemelkedése óta, az emberi tapasztalatot a peremterületekre száműzték. Azt mondták nekünk, hogy teljesen jelentéktelenek vagyunk a kozmikus dráma szempontjából. De az emberi kultúra Földre gyakorolt hatása visszacsatolásából tudjuk, hogy elsődleges tényezők vagyunk, akik alakítják az óceánok hőmérsékletét, az atmoszféra összetételét, a bolygó változásának átlagsebességét és komplexitását stb. Mi, egyetlen fajként, kitörtünk az állati természet kényszerei közül, és teremtettünk egy új világot, egy epigenetikus világot – mely nem a gének továbbörökítésén és az információ kémiai szaporításán és megőrzésén alapul, hanem olyan szimbólumokon, technológiákon, eszközökön és ötleteken, melyeket az emberi képzeletből töltöttünk le, és melyek háromdimenziós konkretizálódása például a szakóca, a nyíl, a részecskegyorsító, a génszekvenáló, az űrhajó stb…s mindez a komplexifikáció egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben zajlik.
Itt van tehát ez a második minőség vagy jelenség, melyet a tudomány nem igazán vett figyelembe: a komplexifikáció gyorsulása. Az univerzum korai szakasza fájdalmas lassúsággal zajlott csak le; sokkal később jelent csak meg az élet a bolygó óceánjaiban. Itt már megfigyelhető a haladás és az evolúció gyorsulása, ám még itt is sok tízmillió évekre volt szükség ahhoz, hogy bármi nagyobb volumenű változás megtörténjen. Aztán jött a szárazföld meghódítása. Magasabb rendű állatok, a sugárzásnak való nagyobb mértékű kitettség, fajok követik egymást egyre gyorsabb ütemben. Aztán ötvenezer- százezer évvel ezelőtt – a lényeg, hogy mostanában! – következett a beugrás a kultúra, az eszközkészítés, a mítoszteremtés, a tánc, a költészet, a zene, a történetmesélés tartományába…ez pedig egyenesen a történelembe vezetett – ebbe a hihetetlenül szokatlan és önfelemésztő folyamatba, mely kb. tizenöt-húszezer éve tart. Biológiailag pusztán egy csettintés, mégis minden, amit mi az emberrel azonosítunk, ezalatt az idő alatt sejlett fel, került kidolgozásra és megteremtésre, hogy aztán elkezdjen működni – s mindezt egyetlen faj hozta létre: mi magunk.
Az idő és a komplexifikálódás gyorsulása semmilyen jelét nem adja lassulásnak. Tulajdonképpen saját életünkön belül is szinte napról napra, óráról órára, sőt percről percre érezzük ahogyan gyorsul. Klisévé vált, hogy az idő egyre gyorsabban száguld előre – a tömegmédia kliséjévé -, én mégis azt gondolom, ez nem csupán érzékcsalódás vagy kulturális káprázat: valóban ez történik a téridő mátrixával: az idő tényleg gyorsul. A történelem, mely keresztül rövidke életünk során – 50.80 év egy 10-15000 évet átfogó skálán – pusztán áthullunk, valójában egy hihetetlenül destabilizálódott állapotot jelent. Itt egy borzasztóan kaotikus folyamatról van szó. A természetes szelekció által egyensúlyban tartott állatvilággal kezdődik, és az elektronikus információ-átvitel globális hálózatával ér véget, valamint egy nyelvhasználó fajjal, mely a csillagok felé lökdösi eszközeit.
Semmi okunk sincs arra, hogy higgyünk abban, hogy ez a folyamat valaha is le fog állni. Ez egy beépített természeti törvény a legelejétől fogva. Ami a probléma, nekünk, mint gondolkodó egyéneknek, hogy az összetoldozódásba tartó befelé tekeredés gyorsulása már olyan nagy, hogy rántását már a mi saját életünk határain belülről érezzük. 1960 óta több változás történt, mint az azt megelőző néhány ezer évben. 1992 óta több változás történt, mint az azt megelőző ezer évben. A változás egyre gyorsabb ütemben zajlik. Feltalálás, kapcsolat, ötletek, matematikai algoritmusok, az emberek és a szociális rendszerek kapcsolata: mindent vad gyorsulás jellemez, és senki – sem a katolikus egyház, sem a kommunista párt, sem az IMF – nem tarthatja kézben ezt a folyamatot. Ettől olyan érdekes a történelem, mert ez egy elszabadult tehervonat a sötét és viharos éjszakában. Ezért nem szimpatizálok különösebben az összeesküvés elméletekkel – mert nem hiszem, hogy bárki is irányítani tudná ezt a bestiát. Úgy értem, összeesküvések mindenhol vannak; de soha nem sikeresek – mindig elsodródnak, kompromisszumot kötnek, új információval találkozva zátonyra futnak, és kihalnak.
A két dolog tehát, ami Erósszal kapcsolatos: a komplexifikálódás és annak növekvő üteme. Ez a második minőség pedig – az újdonság felé törekvő gyorsulás – egy harmadik ponthoz vezet el, mely szerintem ellentmondásosabb – és bátran vállalom, hogy eme harmadik pont iránti érzékenységemet a pszichedelikus élményeim alapozták meg. A tudomány a természet felfedezése pszichedelikumok nélkül. Én viszont azt javaslom, hogy szélesítsük ki ezt a vállalkozást, és mondjuk azt, hogy szükség van egy tudományon túli tudományra: egy olyan tudományra, mely nyílt lapokkal játszik. És amiért a pszichedelikus élmény olyan fontos itt, az nem valami finomkodó elképzelés arról, hogy kitágítják a tudatot vagy hogy érzékenyebbé tesznek – persze ez mind igaz, de nem elég.
A kulturális szemszög olyan, mint egy kristály: van egy amorf kulturális médium, mely adott hőmérsékleten a kulturális konvenciók kristályává alakul, és ha úgy tetszik, eme kristály geometriáján belül bizonyos dolgoknak van értelme, bizonyos dolgoknak azonban tilos, hogy értelme legyen. A tudomány egy összesűrített kulturális szemszög, összekapcsolódó feltevések merev kristálya – olyan feltevéseké, mint az Anyag elsődlegessége és a Tudat mellérendeltsége, vagy hogy a kauzalitás a múltból hat a jövő irányába stb. A pszichedelikumok, amikor kapcsolatba lépnek az emberi lények organizmusával és fizikai agyával, eltörlik ezt a fizikai programozottságot, eltörlik a kulturális feltevéseket. Kiemelnek a biztonságos kristályból és az összekapcsolódó igazságok mátrixából, melyek ,azonban, valójában hazugságok, és belehajítanak a nagy Ki Tudja? rejtélyébe…a rejtélybe, melyet száműztek a nyugati gondolkodásból a kereszténység felemelkedése és a misztériumvallások felszámolása óta.
Ami engem a pszichedelikumokkal kapcsolatban érdekel, az nem az, hogy okosabbá tesz – ami paradox módon egy egyszerű gondolkodásra valló elképzelés -, vagy figyelmessé…vagy hogy nagyítóként szolgál a személyes tudattalanra – a traumáidra, a gyermekkori emlékeidre, a szüleid sátáni visszaéléseire stb…Én inkább egy geometrikus modellre szavazok, és azt mondom, hogy a görög ábécé, a nyomtatás, a lineáris gondolkodás és tudomány megjelenése óta a materiális összeköttetettség kauzális univerzumában szenvedünk bebörtönözve; és azt is állítom, hogy ez csak egy kulturális mítosz, legalább annyira, mint abban hinni, hogy valóban annak a nagyszerű atyának a fiai és lányai vagyunk, aki a második vízesésnél kiszállt a kenujából, hogy vizeljen egyet; szóval ezek tényleg csak kulturális mítoszok. Úgy gondolom, hogy a pszichedelikus élmény egy magasabb dimenziós rálátást biztosít a valóságra. A „magasabb dimenzióst” itt matematikai értelemben használom: szó szerint kiemel a kulturális feltevések síkjáról, hogy aztán arra isteni megértéssel tekintsünk vissza, valahogy úgy, mint amikor egy repülőn ülve először látjuk a tájat, melyet azelőtt csak a földről volt alkalmunk szemügyre venni. Más szavakkal, a pszichedelikus élmény helyzeti előnyéből a kulturális táj korrektebb arcvonala látható, mely történelmileg, térbelileg és intellektuálisan egyaránt megkötött.
Ha jobban belegondolunk nem is meglepő, hogy a biológiát vizsgálva arra a következtetésre jutunk, hogy az lényegében a dimenzionalitás egyfajta elfoglalásáról szól. Az élet legkorábbi bizonyos értelemben nyálkás formái agyagfelületeken stabilizálódtak: mozdulatlanságra kárhoztatva, a fény érzékelésére képtelenül, időérzék nélkül, a lét pusztán egy ujjbegynyi idejét elfoglalja. Ezután azonban, ha megvizsgáljuk a fosszíliák archívumát, azt látjuk, hogy fejlődésnek indultak az érzékek – a szenzoriális érzékszervek és a mozgásszervek. Az érzékszervek – a szem, a kéz – a kognitív mezőbe emelték a távoli dolgok érzékelésének képességét; majd következett a nyelv, mely lehetőséget biztosít a távoli dolgok modellezésére. Az uszonyos, a lábak és a többi mozgásszerv segítségével pedig beutazhatjuk a teret. Ez a dimenzionalitás kibontakozása, és az állatok a térben tudatosan mozgó lények. Az evolúcionista biológusok szemszögéből ezért fejlettebbek az állatok a növényeknél.
Nos, tehát ha a dimenzionalitás elfoglalása a kritérium, akkor jegyezzük meg, hogy e téren is kiemelt és privelegizált pozíciót foglalunk el a természetben, mert nem csak kiválóan futunk és kiválóan látunk, de emlékezünk is, és képesek vagyunk előre látni; a többi állat erre nem képes. Beléjük vésődnek talán a veszélyhelyzetek vagy a lehetőségek mintái, nem analizálják azonban az élményt, és extrapolálni sem képesek belőle a jövő rejtett tartományára. A „tudat” pedig az általánosított szó, mellyel leírjuk, ahogy a komplex érzékelés koordinációjával egy olyan világot hozunk létre, mely a múltban gyökerezik, miközben modelleket készít a jövőről. Itt van tehát ez az érzékelő organizmus ebben a mágikus pillanatban, melyet Mostnak nevezünk, melyben a múltat a jövő navigációja érdekében koordináljuk. McLuhan ezt úgy fejezte ki, hogy „a visszapillantó tükörbe nézve vezetünk”, és az egyetlen dolog, ami ebben jó, az az, hogy még mindig jobb, mintha semmilyen tükörrel sem vezetnénk.
A dimenzionalitás elfoglalása a pszichedelikumok jelenlétében pedig a jövő előérzetévé válik. Képesek vagyunk előre látni a jövőt: egy milliomod másodpercnyire pontosan meg tudjuk mondani, hogy mikor fog felkelni a nap; hogy hol lesz az irányadó kamatláb hat hónap múlva. Bizonyos dolgokat meglehetősen pontosan vagyunk képesek megjósolni, míg másokat kevésbé pontosan. A jövő érzékelése azonban nagyon fontos a számunkra. Amikor a pszichedelikus élmény közepette megmártózunk a jövő érzékelésében, olyan adatokat szedünk össze, mellyel a tudomány alig tud valamit kezdeni. Ez pedig a harmadik, sőt inkább a második tétel a listán: amit a tudomány elfelejtett. Ezt hívom én Eszkatonnak.
Az Eszkaton egy ritka szó, egészen mostanáig valószínűleg a teológiai iskolákon kívül aligha hallott valaki róla. Az Eszkaton a görög esch szóból származik, ami egészen egyszerűen azt jelenti, hogy „vég”. Az Eszkaton az utolsó, a végső dolog. A tudomány számára pedig rendkívül fontos, hogy gondolkodása területéről száműzzön minden olyan gyanút, miszerint az Eszkaton valóban létezhet. Hiszen ha létezne, az a valósághoz egy célt is rendelne egyben. Ha az Eszkaton létezik, akkor az egy cél, egy vonzási pont, egy energiaszinkron, mely felé a történelem eseményei haladnak. A tudomány, azonban, hihetetlenül ellenséges a cél ideájával szemben. Ha nem vagy jártas a tudományokban, ez akár meg is lephet; azonban, ha netán egy munkapados tudós, netán teoretikus vagy, akkor tudod, hogy ezt nevezik a teleológia problémájának. A modern tudomány a 19. században definiálta önmagát, amikor az uralkodó filozófiai nézet a deizmus volt. A deizmus értelmében az univerzum egy óra, melyet Isten alkotott, majd miután beindította, magára is hagyta, amiből pedig az következik, hogy ez az óra végül el fog romlani…a teleológiai elképzelés a 19. században mérgező volt az evolúciós elméletre nézve, így tehát így okoskodtak: „Meg kell alkotnunk a valóság egy olyan elméletét, melyhez nem járul cél. Mindennek a múltból kell építkeznie, semmit sem irányíthat azonban a jövő.”
Ezzel az a probléma, hogy nem felel meg a valósággal kapcsolatos intuíciónknak. Látjuk, hogy az evolúció, a biológiai evolúció kémiai rendszerekre épült rá. Azt is láthatjuk, hogy a társadalmi és a történelmi rendszerek a biológiai rendszerekre épültek. Nyitott elméjű emberekként – már amennyire nyitottak lehetünk ebben a kultúrában – mindazonáltal, mégis csak valami célt sejtünk. A pszichedelikus élmény pedig éppen ezt emeli ki hangsúlyosan; fogja léted, kultúrád és történelmed nyersanyagát, és azt mondja, hogy ez nem valamilyen egzisztenciális mismás, amit méltósággal kell túlélned, hanem éppen ellenkezőleg: semmi dolgod vele – akár egy camus-i „Miért ne?”- féle jóváhagyás -; azt mondja, hogy Nincs bizony. Azt mondja, hogy A valóságod egy koherens kozmosz. Belemártva tehát a személyiségérzetedbe, a célérzetedbe, ez valójában az univerzumba épített nagyobb terv mikroszkópikus tükröződése.
Ez azonban nem valamiféle ködösítése, mint egy szép ötlet, vagy mint az olyan vallási szlogenek, mint Jézus szeret téged, érezd tehát jól magad! Ez egyáltalán nem ilyen – ez a valóság egy harapós elmélete, a valóság ugyanis ténylegesen eme különös vízió forgatókönyvét követi. A valóság egy elképzelhetetlen Omega-pont felé halad. Mi a saját társadalmi rendszerünk, a világot leíró filozófiáink, tudományaink és technológiáink roppant pillanatának örökösei vagyunk. Mi vezetjük ugyanis a történelmi járművet a visszapillantó tükörbe nézve, s úgy tűnik, mintha egyenesen egy téglafal felé rohannánk ezer mérföld per órás sebességgel. Úgy tűnik, hogy elpusztítjuk a Földet, szennyezzük az atmoszférát, tönkretesszük az óceánjainkat, elembertelenítjük önmagunkat, elraboljuk gyermekeinktől a jövőt stb. Azt hiszem, hogy arról van itt szó, hogy egyesével égetjük fel hídjainkat. Elégetjük a múlttal összekötő hídjainkat. Nem mehetünk vissza Afrika gombákkal teleszórt síkjaira, sem az ötmillió évvel ezelőtti esőerdőkbe. Még a kétszáz évvel ezelőtti viszonyok közé sem térhetünk vissza. Felégettük hídjainkat, s csak a jövőbe menekülhetünk.
„Van okunk az optimizmusra?” hangozhat el a jól ismert kérdés. Nos, a válasz attól függ, hogy hová helyezted tétjeidet. Mert ha, a hímdomináns, intézményalapú fogyasztói fetisizmusra, propagandára, klasszizmusra és materializmusra fogadtál, akkor Isten segítsen rajtad, jobb ha hívod a brókeredet. Azonban, ha felismerted, hogy itt mentőcsónakra van szükségünk, és hogy ami igazán fontos, az például a személyes tapasztalat kibontakoztatása, a fogyasztói tárgyimádatból való kihátrálás, az elme felszabadítása és a képzelet felszabadítása, akkor úgy gondolom, hogy van okod optimistának lenni.
Sok diskurzus folyik a társadalmi halálról és jogfosztottságtól, és gyakran esőerdőkben élő, boldog emberek jelennek meg előttünk, vagy tadzsikisztáni szőnyegkészítők, akik megfejik tevéiket. Nem elborzasztó azonban, hogy ezek a kultúrák szétesnek a gazdagabb kultúrák kereskedelmében, hogy távoli helyekről vásárolják fel őket? Az igazság azonban az, hogy minden kultúra elpusztul. Minden kultúrát vízbe akarnak fojtani azok az emberek, akik az egész bolygót egyetlen nagy, zsúfolt nemzetközi reptérré akarják változtatni. Ez azonban nem egy kultúra győzelme egy másik felett, mert soha senkinek sem volt még ilyen kultúrája Ez pusztán bóvligyártás, a jó ízlés és az értelem arcon szarása.
Tudjátok, ha abban hinnék, hogy csak az emberi intézmények lehetnek képesek kihúzni minket a gödörből, borzasztóan kétségbe lennék esve. De amint mondtam, senki sem ura a helyzetnek – sem az IMF, sem a pápa, sem a kommunista párt, sem a zsidók, senki. Senki sem képes irányítani a folyamatot. Minek akkor a remény? Elvégre ez csak egy elszabadult tehervonat, nem: Nos, én nem hiszem. Úgy gondolom, hogy éppen a kontrolálhatatlansága az, ami olyan reményteljessé teszi. Hiszen kinek is nem engedelmeskedik? Sem ti, sem én nem irányítottuk soha. Miért aggódnánk hát a tény miatt, hogy irányíthatatlan. Akik az irányíthatatlanság oldalán állnak, győztek!
Számomra a pszichedelikus élmény legzavarbaejtőbb pontja az Eszkaton. Ma este erről is szeretnék beszélni egy kicsit, mert általában a szövegeléseimben az emberek ezt találják a legnehezebben megragadhatónak. Már beszéltem sokatokkal pszichedelikus növényekről, sámánizmusról, technikákról, megközelítésekről stb. Ezt az estét úgy fogom megközelíteni tehát, mint egy végzős szemináriumot. Azt hiszem, elérkeztünk arra a pontra, hogy feltehessük a kérdést: milyen következtetést tudunk mindebből levonni. Az én következtetésem pedig az – és itt össze is találkoznak a dolgok, melyekről az előbbiekben szóltam -, hogy központi szerepünk van az emberi drámában, a természet drámájában és a bolygó történetében.
Az ellenzék a tudomány. Először is, az univerzumról alkotott valamennyi modellt igen nehéz lenyelni. Igen nehéz lenyelni, mert mindig tartalmaznak valami gyanúsat. A tudomány aktuális nyelhetetlen játéka a Nagy Bumm. Nézzük csak meg egy kicsit közelebbről ezt a dolgot! Az elképzelés szerint az univerzum mindenféle ok nélkül egy pillanat alatt ugrott ki a semmiből. Mielőtt nekiállunk kielemezni, jegyezzük meg, hogy ez a kredibilitás végső tesztje. Hisszük vagy sem, kevés valószínűtlenebb dologgal lehet találkozni, mint ez. Ez a valószínűtlenség végső határa: az univerzum egy szempillantás alatt bújt elő a semmiből ok nélkül! Mintha azt mondanám, hogy a családomnak van egy hídja a Hudson-folyón, melyet 5 dollárért bérbe adunk nektek. Értelmetlen. Valójában nem különbözik attól, mint amikor valaki arra hivatkozik, hogy „És Isten mondta: Legyen fény!” Amit a tudományfilozófusok mondanak lényegében az, hogy csak egy csodára van szükségünk, amiből elindulhatunk előre – az idő születésétől az összeomlásig -; egyetlen csoda kell csak, aztán minden a természeti törvényeknek megfelelően bontakozik majd ki. Aztán ott vannak azok a bizarr egyenletek: senki sem érti őket, mégis oly szentek ebben a vállalkozásban.
Én azt mondom erre, hogy ha a tudomány jogosult lehet egy ilyen csodára, akkor bárki más is. Úgy gondolom, hogy pontosan ez a helyzet, amikor felépítünk egy átfogó kozmogóniát: szükségünk van hozzá egy köldökzsinórra, vagy egy olyan kezdőpontra, mely különbözik a rendszer minden más pontjától. Ha tehát kell, hogy legyen egy szingularitás a valóságról alkotott modellünkben, akkor tegyük ezt a szingularitást olyan egyszerűvé, illetve annyira nem valószínűtlenné, amennyire csak lehet! A szingularitás, mely ok nélkül jelenik meg az üres térben, a legvalószínűtlenebb valamennyi szingularitás közül. Nem tűnik valószínűbbnek egy olyan szingularitás, amely egy történetileg gazdag, sok kauzális ágból táplálkozó, a komplexitást kiemelő tartományban jelenik meg? Más szavakkal, ha szükségünk van egy szingularitásra, nem értelmesebb azt a folyamat elejére tenni, mint a végére?
Úgy gondolom, hogy éppen ez a pszichedelikumok és a sámánizmus áttörése, és ez az, amit a tudomány teljesen rosszul értelmezett: az univerzum nem szingularitásban kezdődött – ki tudja, hogyan keletkezett az univerzum; kinek lehetne egyáltalán sejtése róla? -, de szingularitásban ér majd véget. Létrejötte óta pillanatról pillanatra az egyre szingulárisabbá, egyre komplexebbé, egyre egyedibbé és egyre újszerűbbé válásának útját tapossa. És ha ez így van, mi az univerzális szándék egyfajta tömörülését képviseljük. Mi nem csak nézők vagyunk, nem csak egy kozmikus baleset vagyunk, nem csak egy mellékcselekmény vagyunk, nem csak a főcselekmény görög kórusa vagyunk: az emberi tapasztalat a főcselekmény. Az érzékelés, a remények, az álmok, a látomások koordinációja, mely megjelenik az emberi szívben/tudatban/testben, a legkomplexebb jelenség az univerzumban.
Még a fizikalisták is egyet fognak érteni abban, hogy az emberi neokortex képviseli legsűrűbben huzalozott anyagot a biológiai világban? Nem kell rakétatudósnak enned ahhoz, hogy lásd, a társadalmunk, a történelmünk, a művészetünk, az irodalmunk valami olyasmit képvisel, melyre nem találunk analógiát a darazsak, a mormoták, a gyilkosbálnák stb. világában. Ezen a fajon keresztül kapcsolódott önmagára a komplexitás. A mi fajunkon keresztül az idő felgyorsult és maga mögött hagyta a géntranszfer és az adaptáció lassú folyását, mely a biológiai evolúciót jellemzi. Ehelyett inkább megjelent a történelmi idő. Úgy gondolom tehát, hogy a tudomány és annak a pszichedelikus élmény megmagyarázásával szembeni vonakodása, illetve az a mód, ahogyan a tudomány felhasználta a törvényeket, hogy elnyomja riválisait, ebben az esetben részéről egy lényegi kényelmetlenségből születik, mert konfrontálódnia kell a komplexitás eljövendő állapotával, amely nyilvánvalóan az ember történelmi fejlődésének grálja és végpontja.
Nem hiszem, hogy bármelyikünk is el tudná képzelni, hogy a történelem még tarthatna néhány ezer évig. Mégis hogy festene? Látva a népességnövekedés jelenlegi arányát, a járványokat, a feltalálások ütemét, az összeköttetettséget, a források felélését, az atmoszférát…lehetetlen elképzelni még egy ezer évnyi emberi történelmet. A történelem tehát véget ér. A történelem egyfajta vemhességi folyamat, egyfajta metamorfózis, egy epizód egy faj életében. Ha a metamorfózis legismertebb példájára gondolunk – amikor a hernyóból pillangó lesz -, mindannyian tudjuk, hogy van egy középső nyugvó állapot, mely során a hernyó praktikus okokból enzimatikailag feloldódik, majd újraszerveződik egy teljesen más típusú organizmusként, eltérő fizikai szerkezettel, eltérő szemekkel, eltérő lábakkal, eltérő légzési mechanizmussal, szárnyakkal ott, ahol korábban nem voltak szárnyai, valamint eltérő táplálkozási apparátussal – ez történik velünk is! A történelem a metamorfózis folyamata; egy bebábozódott állapot. Meztelen majmokkal kezdődik, majd olyan bolygóméretű ember-gép interfésszel végződik, mely képes szabadjára engedni az energiát, mely a csillagokat működteti. Tizenöt-húszezer évig tart, s közben a folyamat a levegőben egyensúlyoz. A komoly kockázat periódusa ez. Ez történik a pillangóval a bábban vagy a gyermekkel a méhben; ez egy átalakulási folyamat, mely során egy létforma egy másikká alakul.
Nos, ez mind természetszerűleg történne meg, és egy nagy halom aggodalommal el is képzelem, hogy amint a történelem önmaga egyre klimatikusabb és félelmetesebb crescendója felé közelít, nekünk fogalmunk sem lenne arról, hogy mi történik, ha nem lenne a pszichedelikus sámánizmus. Felhívtam rá a figyelmet, hogy ami feloszlik, az a kulturális meggyőződés kristálya. A mi kulturális kristályunk egyik legerősebb szimmetriája a múlt és a jövő koncepciójának szimmetriája. A sámán azonban egy olyan tartományba emelkedik, melyben a múlt és a jövő különböző terek ugyanazon a topológiai elosztó csövön. Ez nem metafora; ténylegesen ez történik. Ha felidézzük egy pillanatra a sámánizmus klasszikus megjelenését, szervesen kapcsolódik hozzá az időjárás előrejelzése, a játékok kimenetelének előrebocsátása és a betegségek gyógyítása. Ha egyikünk képes rendkívüli módon megsejteni a jövőt, akkor mindannyian képesek vagyunk rá. Az időjárás előrejelzése? – Csupán bepillantasz a jövőhétbe, és ott van. A különböző élőlények mozgásának megjövendölése? – Ugyanaz a téma. A betegek meggyógyítása elsősorban a páciensek józan eszű kiválasztását követeli meg, ama előismeret alapján, hogy ki fog meggyógyulni és ki nem.
A kultúra embere tehát a lineáris idő rabja, míg a sámán nem az? Miért nem? Mert a sámán megzavarja a kultúra által szentesített tudatállapotokat – az oktatás, a szokások és az attitűd által szentesített tudatállapotokat. A zavar által keletkezett kulturális vákuumba pedig bezúdul a valóság nyers, analizálatlan adathalmaza. Erre utalt Aldous Huxley, amikor a zárószelep eltávolítását említette. Hirtelen a kultúra relatív jelenséggé válik, a tőzsdeügynök már nem különbözik az esőerdei sámántól, s mindketten hasonlítanak valahogy a trobriandi szigetlakóra vagy az eszkimóra. A kultúra pusztán ruházat az emberi tapasztaláson; de az emberi organizmus a kultúra jóváhagyásán túl, amikor közvetlen kapcsolatba lép a természettel, egyszerűen túllép téren és időn. Ez egy tény volt, és úgy hiszem, hogy ismerték a történelem előtt, és ez lehet a forrása a paleolitikus értékeknek is, melyek nem voltak sem anyagiak, sem lineárisak, sem többletorientáltak, sem osztályorientáltak, sem erőorientáltak; ezek az értékek sokkal inkább egy egyenlőségre törekvő partneri alapú társadalmat jelöltek ki az anyagi egyszerűség mellett. Az emberi lények valószínűleg így éltek fél millió évig – költészettel, tánccal, matematikával, mágiával, történetmeséléssel, humorral; de nem a későn kifejlődött, gépimádó, monoteisztikus, lineáris, fonetikus ábécét használó szűk seggű kultúra bénító és toxikus termékeinek hatása alatt.
Most azonban, a kulturális kihívás és a nyugati civilizáció dinamizmusának egyfajta pillanatában – mely utóbbi egyébként ezer éven keresztül nyomta le magát bárkinek a torkán, akár tetszett annak, akár nem -, az utolsó száz évben az antropológia, az etnográfia, az etnogyógyászat és a botanika tudományának megjelenésén keresztül kiderül, hogy ezek a „primitív” emberek valójában mesterei a neurológiai képzelet világába való utazásoknak, mely világokról még csak azt sem tudtuk, hogy léteznek, s amelyek legalább annyira távoliak számunkra, mint amilyen távoli az atommag világa egy esőerdei halásztól. És mivel jelenlegi kulturális értékeink meglehetősen bóvlik, a nyugati civilizáció peremterületét belakók elkezdtek alternatív módszerek után nézni, alternatív vallásokkal megismerkedni (jóga, tantra, buddhizmus, zen stb.), alternatív étkezési szokásokat felvenni (vegetarianizmus, makrobiotikus étrend stb.), és alternatív megközelítést alkalmazni a pszichedelikumok autentikus élményével kapcsolatban.
A pszichedelikus éra elején valahogy mindenki a freudianizmus és a jungianizmus zászlaja alól lőtte ki magát. „most majd látni fogjuk az archetípusokat. Elnyomott szexuális tartalmakkal találkozunk. Bejárjuk azokat a traumatikus gyermekkori élményeket.” Azt hiszem, most már belátható, hogy ezek a metaforák nem voltak kielégítőek, és hogy éppenséggel egy bolygó szintű felfedezetlen világ szélén állunk: ez a fejlett paleolitikum világa, egy Gaia-típusú világ, az érzések világa – nem az analitikus-intellektuális konstrukciók, hanem a kirobbanó érzések világa – az empátia világa; ez a megértés, az a fajta megértés, mely nem vezethető le a görög logikából, mert ez a test autentikus állapotának állati tudása.
A lényeg tehát az, hogy a legnagyobb bűnjel, amit a kritikusok orra alá kell dörgölni, az az emberi test és elme rejtélye. Senki sem tudja, hogy hogyan vagyunk képesek utasítani a saját kézfejünket arra, hogy ökölbe záruljon. Ez az elme hatalma az anyag felett: ez megsért minden tudományos könyvben lefektetett elvet. Miközben mégis ez a legtriviálisabb élmény, amit csak átélhetünk: képesek vagyunk irányítani a testünket. A mentális akarattól várjuk el, hogy mozgassa a majomtestet, illetve, hogy az kövesse azt. Az élet misztériumának a test a kapcsolata. Kultúránk azonban kirángat minket a testünkből, hogy politikai rendszereknek, vallásoknak, élettelen tárgyaknak és gépeknek, csoportosulásoknak adja el lojalitásunkat. A test valódi megtapasztalása az, amit a pszichedelikumok nyújtanak nekünk. Ezért nevezik ezt menekülésnek, mert ez egyfajta menekülés az HBO, a bevásárló-központok, a képernyő és a szennymédia világából a test autentikusságába. Ezért is olyan érdes téma a szexualitás a társadalomban. Ha tehetnék, azt is betiltanák, de még hogyan! Azonban, ez az egyetlen drog, melyet nem vehetnek el tőlünk, így megtöltik tehát bűnnel.
A szexualitás és a pszichedelikumok épp a test autentikus érzékeléséhez vezetnek vissza. Az autentikus értékekhez vezetnek vissza. Ahogy pedig az emberek egyre jobban feltérképezik a pszichedelikus élményt, az üzenet is egyre tisztább lesz: ez nem egy utazás az emberi tudattalan világába, sem kaotikus civilizációnk szellem-bardóiba; az utazás a Gaia-tudatba emel át, mert a Föld egy koherens egész: ez egy gondolkodó, érző, tervező lény – értékstruktúráink értelmében pedig csakis nőiként képzelhető el. És amikor a hímdominancia által teremtett kulturális, tudományos és lineáris értékek feloldódnak, a mátrix hihetetlenül szívbe markoló élménye vár – ez az amit James Joyce a Legrejtélyesebb Anyamátrixnak (Mama Matrix Most Misterious) hívott -, ami nem több, mint a saját testünk, és a föld, melyből az vétetett.
A történelem, ahogyan azt mi a nyugaton éltük, éppen ennek fordított hátat, és most megbukott. A nyugati kulturális intézmények globális intézményekké nőve ki magukat megmutatták, hogy nem képesek arra, hogy bárkit is egy olyan jövőbe vezessenek, melyben érdemes lehet élni. Ezen a ponton tehát, a Gaia-tudattal való újrakapcsolódás immár morálisan elkerülhetetlen. A drogkérdés nem a bűnügyi testületekről szól, sem a nem adózó milliókról, sem a gyermekeink mentális egészségéről, sem pedig semmilyen ezekhez hasonló halandzsákról. Csak gondoljunk bele! Isten, a legpusztítóbb drog a fajunk történetében, előkerül minden utcasarkon bármilyen kilátásba helyezett szigorítás nélkül. A kérdés valójában az, hogy milyen mentális környezetben akarunk élni. Milyen remények legyenek elfogadottak? Milyen értékrendszerek legyenek megengedettek? Azok az értékrendszerek, melyek a birtoklást részesítik előnyben, a Föld kifosztását, a versenyt, a klasszizmust, a rasszizmust, a szexizmust, nos azok a katasztrófa szélére sodortak mindannyiunkat.
Azt gondolom, hogy el kell hagynunk a nyugati értékeket, és vissza kell térnünk a test és annak növényekkel való kapcsolatának mélyebb bölcsességéhez. Ez az a hibátlan háló, mely visszavezethet minket a természet szívébe; és ha ezt meg tudjuk lépni, akkor képesek leszünk kilábalni ebből a kulturális válságból is. A múltból csak nagyon kevés menthető meg. Az architektonikából, a gépekből, a monetáris kereskedelemből és propagandából, az ostoba vallásokból és kánonokból csak nagyon kevés menthető meg. Ami megmenthető, az a szeretet, a törődés, a kölcsönösség: ez minden, mellyel igazán szolgálhatjuk az emberi vállalkozást. Van egy Greatful Dead-nóta, melyben van egy sor: „Nem mehetsz vissza, de nem is állhatsz egy helyben tovább. Ha a mennydörgés nem kap el, hát a villámlás majd lecsap rád.” A pszichedelikumok jelentik a katalizátort az emberi képzelet erejéhez, és a használatukon keresztül leépíthetjük azt a halálos járművet, mely az apokalipszis irányába száguld velünk. Leszerelhetjük ezt a gépezetet, és építhetünk belőle egy csillaghajót, mely elvisz minket és gyermekeinket a ránk váró galaxisok világába.
De ez egy kulturális teszt, és a természet könyörtelen. Az intelligencia egy nagyszabású kísérlet, melyen sok minden múlik, de ha élhetetlennek bizonyul, akkor a természet ugyanolyan hűvös nyugalommal fogja eltörölni, ahogyan eltörölte a dinoszauruszokat, a trilobitákat és a többi fickót. Úgy gondolom, hogy a jövőnket a képzelethez kell kötni. Katalizálnunk kell a képzeletünket. Szimbiotikus kapcsolatot kell kialakítanunk a növényekkel. Vissza kell állítanunk az archaikus értékeket. És persze terjesztenünk kell a jó hírt, hogy éppen az a világ kerül ki az ellenőrzés alól, mely már összeomlani készült saját arroganciája, saját hamis értékrendszere alatt, és amely oly mértékben vált embertelenné, hogy már az sem érdekelte, mi lesz gyermekei sorsa. Ez a világ haldoklik. Én azonban ennek örülök. Alapozzuk meg az archaikus feltámadást, és hozzunk létre egy új világot! Igen, erről lenne szó. És ha ez nem volt tökéletesen érthető, akkor a kérdések és a válaszok bizonyosan azzá fogják tenni. Tartsunk egy fél órás szünetet – amennyiben van igény rá, dedikálok pár könyvet, aztán még tartunk egy rövid, ám de annál keményebb megbeszélést. Köszönöm.
Kérdés a hallgatóság sorai közül
Ez egy remek kérdés. Úgy gondolom, hogy a válasz nyilvánvaló. Hogyan irányíthatnánk rá az emberek figyelmét a drogháború ostobaságára? Mint közösség, hogyan tehetünk szert legitimációra? Ez egy nagyon fontos kérdés. Ha körülnéztek itt ma este, nem láttok tanulatlanokat, egészségteleneket, tébolyodottakat és becsapottakat, jóllehet, ezzel a sztereotípiával szokták jellemezni a mi szubkultúránkat. Ehelyett inkább jól öltözött, kreatív embereket látunk, akik pozícióval rendelkeznek a társdalomban, akik esetleg irodát vezetnek, akik könyvek szerzői vagy éppen festők. Talán még nem vettétek észre, de nem szívesen osztogatnak jogokat ebben a társadalomban. Kérdezzétek csak meg a feketéket! Kérdezzétek meg bármelyik szexuális kisebbség tagjait! Nem igazán adnak jogokat ebben a társadalomban. Mi, a pszichedelikus emberek, ha nem is mindig, de általában fehérek vagyunk, és a középosztályt képviseljük. Eme két szó „pipogyára” való fordítása nem volna éppenséggel teljesen helytelen. Mi veszíthetünk a legtöbbet, ezért nem szívesen megyünk ki az utcákra hőzöngeni vagy barikádokat építeni, hogy puszta kézzel szálljunk szembe a gépekkel. Mindazonáltal, ha nem követelitek meg a titeket megillető születési jogokat, azokat sosem fogják megadni nektek. A feketék, a melegek, az amerikai indiánok, a bennszülöttek – ezek az emberek mind megtanulták, hogy ne a térdükön kússzanak a hivatalos kultúra engedélyéért. Ti sem tehetitek ezt. El kell vennetek.
Tudjátok, az emberek meg szokták kérdezni tőlem, hogyhogy felmerek még állni és beszélni azokról a dolgokról, amikről beszélsz. Hogyhogy nem vittek még el? Azért nem vitetnek el, mert nagyobb szarjancsik annál, mint azt gondoljátok. Egyáltalán nem annyira magabiztosak, mint ahogyan azt talán hiszitek. Jóllehet, eme nézőpont legitimitást nyert elméjükben. A drogok azért illegálisak, és azért vannak elnyomva, mert egy rakás pénzt lehet rajtuk kaszálni. Csak a pénzről szól? Komolyan elhiszi bárki is, hogy az LSD azért illegális, mert a kormány meg akarja akadályozni, hogy kiugorjunk a harmadikról?! Ugyan már! Ha a kormányt bizonyos ügyek elég erősen érintenék, minden 18 és 26 év közötti embert elküldenének meghalni azokért az ügyekért. A kormányt tehát nem érdekli az egészséged. A kormány adott anyagok árának emelésében érdekelt, hogy még több pénz álljon rendelkezésére ahhoz, hogy destabilizálja a nemkívánatos kormányokat, hogy megölje a munkás szövetségek vezetőit, hogy likvidálja a baloldali újságok szerkesztőit stb.
A drogok hatalmas üzletet jelentenek. De nem a pszichedelikus drogok. Ezen a téren pénzügyi vállalkozás szempontjából csak a kannabisz jöhet szóba. A kannabisz, bár pszichedelikus, de más jellemzőkkel is rendelkezik. Az igazi, klasszikus pszichedelikumok – melyek a legveszélyesebb drogoknak fenntartott csoportban szerepelnek – egyáltalán nem hoznak sok pénzt. Amit tesznek, az annyi, hogy kérdéseket világítanak meg. Felébresztik a tisztánlátás iránti igényt. Felébresztik a kulturális értékek megkérdőjelezésének az igényét. Nem számít, hogy haszid zsidó, kommunista, pártfunkcionárius vagy esőerdei sámán vagy, mert meg fogod kérdőjelezni előzetes feltevéseidet: és ez az, amit minden kormány – jobboldali, baloldali, egyéb – el akar lehetetleníteni. Ők nem akarják megmagyarázni, hogy miért olyanok a dolgok, amilyenek. De ha mi nem követeljük meg magunknak a magyarázatot, akkor hagyjuk, hogy a pusztulásba vigyék ezt a bolygót.
És mi vagyunk a felelős generáció. Ti vagytok a felelős generáció. Nem mentegetőzhettek azzal, hogy egy nigériai faluban nőttetek fel, és az egészről nem tudtatok semmit. Nem mondhatjátok, hogy szegény bangladeshi szülők gyermekeként nem volt meg a lehetőségetek. A felelősség a tanultakat és az anyagilag tehetőseket terheli, és mi ebből a szempontból valószínűleg az emberiség felső 3%-ába tartozunk. Tehát, ha mi nem vállaljuk a felelősséget, akkor az illetéktelenek martalékává válik.
Igen, ott hátul. Ez lesz az utolsó kérdés, szóval valami ütős legyen!
Kérdés a közönség soraiból
Nos, akkor menjük vissza, és beszéljünk a skizofréniáról. A skizofrénia alapvetően szakít a hétköznapi értékrendszerrel, és a kérdés az, hogy hogyan viszonyul ez a pszichedelikus állapothoz, illetve, hogy az olyan embereknek hogyan kellene viszonyulnia a pszichedelikus élményhez, akiknek van skizofrén a családjában stb. Én ugyan extrapolálok, de mégis ez lenne az alap.
Több különböző dolgot is el kell mondanunk ezzel kapcsolatban. Hányszor láttak például a pszichiátriai alkalmazottak – akik a legtöbbször kerülnek kapcsolatba velük – nem bedrogozott skizofréneket? Nagyon kevésszer. Mert az első dolog – az orvosok és az ápolószemélyzet kényelmének érdekében -, az hogy valamilyen furcsa gyógyszert alkalmaznak, amely azonnal megakadályozza, hogy a gyógyulási folyamat elérjen valamilyen természetes megoldást. A skizofrénia egy olyan gyűjtőnév, melyet azokra a mentális viselkedésekre használunk, melyeket nem értünk. A 19. században élt egy olyan fogalom, hogy „melankólia”, melyet ma már bipoláris depressziónak hívnánk stb. De akkoriban a szomorúság, a boldogtalanság és a hiányos alkalmazkodás minden formáját a „melankólia” névvel illették.
A skizofréniával kapcsolatban hasonló a helyzet. Emlékszem, több évvel ezelőtt a Kaliforniai Egyetem Tolman Könyvtárában keresgéltem valamilyen droggal vagy ilyesmivel kapcsolatban. Egyszer csak észrevettem egy skizofréniáról szóló könyvet, amit le is emeltem a polcról. Valami olyasmi állt benne, hogy a tipikus skizofrén alkonyi képzelgések világában él a társadalom perifériáján; képtelen állandó állást fenntartani, és hajlamos a saját maga teremtette értékrendszer szerint létezni. Na akkor megértettem. Nincs sámánisztikus tradíciónk. Nem ismerjük ezeknek a mentális világoknak a tradícióját. Rettegünk az őrülettől. Félünk, mert a nyugati elme egy kártyavár, és akik építették, jól tudják ezt, és rettegnek az őrülettől.
Tim Leary mondta egyszer, legalábbis, én rá emlékeztem, később azonban azt állította, hogy nem ő mondta ez, de bárki is mondta, zseniális meglátás volt; szóval így hangzott: „AZ LSD egy olyan pszichedelikus anyag, amely ideiglenes pszichózis idéz elő az olyan embereknél, akik még sohasem használták.” A fejemet tenném rá, hogy több olyan ember kóstolt bele a pszichotikus viselkedésbe, aki csak gondolt rá, mint olyan, aki használta is – az én családomban ez biztosan így van. Láttam, ahogy a szüleim már az LSD puszta létezésének tényétől pszichotikussá váltak; ők soha nem használták volna. Ez elmefóbia, és a nyugati elme nagyon kényes, amikor megkérdőjelezik az elsődleges elveket. A kezeletlen őrültek ebben a társadalomban olyan ritkák, mint a fehér holló, hiszen nem igazán tudunk megbirkózni ezzel a jelenséggel.
A sámán ugyanabban az óceánban úszik, mint amiben a skizofrén is, azonban a sámánnak évezredek szent technikái és tradíciója állnak rendelkezésére, hogy képes legyen navigálni ebben az óceánban. Ha egy törzsi társadalomban skizofrenikus tendenciákat mutatsz, azonnal kivesznek a közösségből, hogy a sámán gondjaira és gyámkodására bízzanak. Így szólnak hozzád: Különleges vagy. A képességeid létfontosságúak a közösség jóléte szempontjából. Gyógyítani fogsz. Jósolni fogsz. Legalapvetőbb döntései meghozatalában fogsz segíteni a közösségnek Na ezzel ellentétben, amit a mi társadalmunktól várhatsz: Nem vagy beilleszthető. Probléma vagy. Képtelen vagy megállni a saját lábadon. Nem érsz annyit, mint mi. Beteg vagy. Kezelésre van szükséged. El kell téged zárni. A mi társadalmunkban a rabokkal és az elcsatangolt kutyákkal tartozol egy lapra .Ez a fajta kezelésmód teszi a skizofréniát gyógyíthatatlanná. Képzeljétek el, hogy egy kicsit is furcsák vagytok, s a megoldás az lenne, hogy ténylegesen őrült emberekkel zárnának titeket össze. Na az mindenkit garantáltan megőrjítene. Ha voltatok már valaha őrültek házában, akkor tudjátok, hogy az a környezet pontosan úgy van megtervezve, hogy őrületbe kergessen embereket, illetve, hogy meg is tartsa őket ebben az állapotban. Ez sosem történhetne meg egy bennszülött vagy hagyományos társadalomban.
Bár már lejárt az időnk, még meg kell említenem a The Archaic Revival (Az Archaikus Újjászületés) c. könyvemet; némelyikőtöknek alá is írtam ma este. Azt az elképzelést fejtem ki benne, hogy belebetegedtünk a racionalizmus, a hímdominancia, a csak a felszínt érintő vizsgálódás és a gyakorlatiasság követésébe. Nagyon-nagyon megbetegedtünk. A test politikája pedig az, hogy ha érzi, hogy beteg, elkezd antitesteket gyártani, illetve stratégiákat készíteni, hogy úrrá legyen a diszfunkción. És a 20. század az öngyógyítás nagyszabású kísérlete. Az olyan jelenségek, mint a szürrealizmus, a testékszerek, a pszichedelikus drogok használata, a szexuális nyitottság, a jazz, az experimentális táncok, a rave-kultúra, a tetoválás csupán egy végtelenül hosszú lista néhány pontját alkotják. De mi a közös ezekben a dolgokban? Az, hogy a lineáris értékek különböző visszautasítási formáit képviselik. A kultúra egy archaikus újjászületésen keresztül kísérli meg meggyógyítani magát; utat keres vissza az archaikus értékekhez. Amikor tehát azt látom, hogy bizonyos emberek szexuális kétoldalúságot mutatnak, bemetszik magukat, szinkopált zenére táncolnak, drogokat fogyasztanak, vagy éppen megszegik a szexuális viselkedés elfogadott kánonjának kitételeit, én megtapsolom őket; mert vissza akarnak térni az igaz testi érzékeléshez, az autentikushoz, az archaikushoz – és ha szétszedjük ezeket az archaikus vágyakat, a középpontjukban az érzés mágikus ereje iránti vágyódást találjuk.
Eme impulzus középpontja a sámán: hallucinogén növényeket fogyaszt, szellemekkel beszél, a holdfényben táncol és megidézi a tudatos, élő misztérium világát. A világ nem a tudósok és szociológusok megoldatlan problémája. A világ egy élő rejtély: a születésünk, a halálunk, a jelen pillanatban való létünk – ezek mind rejtélyek. És nyílnak bizonyos ajtók az emberi vállalkozás megerősítésére és reményére és az önfelfedezés elképzelhetetlen távlataira. A mi kultúránk pedig megölte ezt, elvette tőlünk, ócska termékek és még ócskább ideálok fogyasztóivá tett bennünket. El kell menekülnünk ez elől vissza a test autentikus tapasztalatához – szexuálisan fel kell készítenünk magunkat, fel kell fedeznünk az elmét, mint a személyes és a szociális átalakulás eszközét.
Későre jár, az óra pedig ketyeg; kíméletlenül leszünk megítélve, ha nem teszünk valamit. Millió éveken keresztül sikeresen fennmaradt, a környezet változó állapotaihoz sikeresen adaptálódott életek örökösei vagyunk. Most ránk hagyományozódott a kihívás, az élőkre, hogy a megszületendőknek legyen föld a lábuk alatt s ég a fejük felett; és erről szól a pszichedelikus élmény: egy olyan jövő építéséről, mely tiszteli a múltat, tiszteli a bolygót és tiszteli az emberi képzeletet. Semmi sem képes annyira átalakítani magát és a bolygót, mint az emberi képzelet. Ne adjuk hát el! Ne adjuk el magunkat ostoba ideológiáknak! Ne hagyjuk, hogy mások irányítsanak minket! Követeljétek meg a nektek kijáró helyet a nap alatt, és induljatok a fény felé! Az eszközök adottak, az út ismert: pusztán hátat kell fordítanotok ennek a steril és halott kultúrának. E mögött egy élő világ és a képzelet visszaállított hatalma vár.
Köszönöm.