A cikket fordította : Strophariad | orichalcum workshop
Bevezetés
Az indiai mitológiában a szanszkrit mela szó „fesztivált” jelent, a Kumbh pedig egyfajta kupa vagy serleg; a Kumbha-mela azt jelenti, hogy „szabadtéri spirituális fesztivál”. A védikus irodalom szerint az idők kezdetén az istenek összegyűltek, hogy megköpüljék az óceánt egy olyan szubsztancia kinyerésének érdekében, mely halhatatlanságot biztosított. Az istenek egyet értettek az elixír igazságos elosztásában, ám az egyikük kereket oldott az egész serlegnyi Szent Ambróziával. Miközben az „Istenek Nektárjával”, az Amrita-főzettel repült, azt négy helyre lötykölte ki, s ez a négy hely név szerint: Prayag, Hardwar, Ujjain és Nasik.
Az indiai mítosz legnépszerűbb verziója, „A Tejóceán köpülése” a Bhagavata Purana Nyolcadik Énekében található. A buddhista mitológiában az Amrita az istenek itala, mely halhatatlanságot biztosít a számukra. A Rig-Véda úgyis ismeretes, mint a Szóma Mandala. Terence McKenna szerint a pszilocibint tartalmazó Stropharia cubensis-gomba lehet egy valószínű Szóma-jelölt. A pszilocibinnek erős hallucinogén természete van. A szóma (szanszkrit) vagy Haoma (avesztai) egy fontos rituális ital volt kezdetben a korai indo-irániak körében, majd később a védikus és iráni kultúrákban. Sokszor meg is jelenik a Rig-Védában, mely több himnuszban is magasztalja energizáló, illetve intoxikáns hatásait.
Lewis M. Hopfe és Mark R. Woodward szerint:
„Egy másik ital, melyet nyilvánvalóan használtak az italáldozatok alkalmával, a szent szóma-növény leve volt. A szóma-növény pontos meghatározása elveszett a modern világ számára. Az ősiszövegek szent növényként írják le, melyet Indra küldött a Földre.Levét ízletesként és erőt adóként jellemezték, és aki ivott belőle, az Isteneknél találta magát…”
Ami az Amanita muscaria-t illeti, ismertebb nevén a légyölő galócát, a következő jellemzőkről beszélhetünk: „Kalap mérete: 5 (7) – 25 (40) cm széles; Alakja: domború, majd simábbá válik, idővel pedig hullámos vagy nyomottabb lesz; Szín: vérvörös, világos, skarlát-, vagy narancsvörös; a széle felé egyre világosodik; Felszín: egyenletes, fehér foltok borítják (a fátyol maradványai); időnként egy idő után eltűnnek; néha ragadós, amikor nyirkos; Szegély: barázdált; Hús: fiatalon erős, míg később már lágyabbá válik; fehér (felhám alatt sárgás) és vastag; Szag: nem túl erős; Íz. Kellemes.”
Alkaloidok és a Pantandzsáli-jóga
A szubsztanciák használata a rituálék vagy a vallási gyakorlatok során egy olyan jelenség, melyet bőséges anyag bizonyít a sámáni világban, számos jógi és a Védák risijei között is. Tudjuk, hogy maga Pantandzsáli is megemlíti a növényeket a Szamádhi, illetve a sziddhik elérése kapcsán
Mircea Eliade klasszikus, A Jóga c. könyvében így ír:
„A sámánizmus birodalmában szigorúan szólva…a drogok (kender, gombák, dohány stb.) általi intoxikáció úgy tűnik, hogy nem képezte részét az eredeti gyakorlatnak. Egyrészt, mert a sámáni mítoszok és a szájhagyomány egyfajta hanyatlást jelenít meg a mai sámánok körében, mert ők már képtelenek transzba esni úgy, ahogy „a régi nagy sámánok” voltak képesek; másrészt a megfigyelések szerint, ahol a sámánizmus a hanyatlás állapotában van, és a transz csak szimulált, ott túl sokra becsülik az intoxikánsokat és a drogokat.”
Eliade azt írta, hogy a Védákban csak a klasszikus jóga csírái lelhetőek fel, s míg a sámánizmus és az extázis más technikái népszerűek voltak más indo-európai népek körében is, addig a jóga csak Indiában, illetve az indiai spiritualitás által megérintett kultúrákban volt elterjedt. Eliade megjegyzi, hogy bár a szellemek általi megszállottság nagyon sok sámánizmusban dokumentált, nem tűnik elsődleges és lényeges elemnek. Inkább egyfajta degenerálódást sugall; a sámán fő célja, hogy elhagyja a testét, majd így emelkedjen a mennyekbe vagy szálljon alá a pokolba, de soha nem hagyja, hogy a segítő szellemek, a démonok vagy a halottak lelkei megszállják őt; a sámánnak irányítania kell őket, és nem hagyhatja, hogy azok szállják meg őt.
Pantandzsáli ezt írja az extatikus növényekről a Jóga-Szútrá IV, 1-ben:
„A pszichikai vagy spirituális képességek lehetnek vele születettek, vagy elnyerhetőek a növények használata, a mantrák, az igyekezet vagy a meditáció által.”
A növényekből készült a halhatatlanság elixírje. A növények azonban extázist produkálnak, nem pedig a jógik Szamádhiját. Eliade szerint ezek a „misztikus eszközök” az extázis fenomenológiájának körébe tartoznak, és csak nagyon nehezen férnek be a klassziksu jóga területére. Így vélekedik erről:
„Mégis, a tény, hogy maga Pantandzsáli is megemlíti a növények mágikus-extatikus virtusát, egyszerre jelentős és következményekkel terhes; azt a jelenséget bizonyítja, hogy az extatikusok még a klasszikus jóga fegyelmét is hajlandóak feladni eme extatikus szerekért.”
Az árja ősvallás
A Rig-Védában a védikus vallás szakramentális alapját egy bizonyos főzet elkészítése és elfogyasztása képezte, melyet a különböző növények nedvének egyéb összetevőkkel való összekeveréséből nyertek; az egyik növény lehetett akár a kender is, de egy olyan ital is elképzelhető, melyet az Amanita muscaria-gomba kivonatolt nedveiből készíthettek. Ez az „ősvallás” nem a Védák megírásával jelent meg, amikor az árják Indiába érkeztek, hanem sokkal régebbre tehető, a jégkorszaki Szibériába. Eme fagyos korszak java részében, amikor az embereknek mély barlangokba vagy egyéb menedékekbe kellett visszahúzódniuk, spirituális törekvéseik belső lökést kaptak.
Bizonyos mágikus növények segítségével az emberek talán először alkották meg a vallást. Amikor az árják lejöttek Szibériából, magukkal hozták az ősvallásukat és egy ugariti nyelvet, mely védikus és perzsa kifejeződésre lelt, később pedig az indoeurópai nyelv lett belőle, mely magába foglalja a szanszkritot és a perzsát, illetve a görög, a finn, a német, a hindi és az urdu dialektust.
Az istenek nektárja
Az árják (maga a szó azt jelenti: „a föld nemes művelői”, értsd mezőgazdászok) Szibériából érkeztek, de nem invázió útján, és nem Kr. e. 1500-ban, hanem elkeveredés útján, ahogyan azt a híres archeológus, Colin Renfrew írta le, és Kr. e. 7000-ben. Az első árják a Saraswati völgyében telepedtek le. Jóllehet, később is megjelent egy nagyobb bevándorlókból álló árja hullám, mely akár viszont már tehető Kr. e. 1500 körülre is.
A bizonyíték három hipotézisen alapszik:
1. Közvetlen kapcsolat mutatható ki a latin és a szanszkrit között. Azok az árják, akik a Védákat alkották meg azoknak az árjáknak a rokonai, akik a mai Irán területére vándoroltak; az utóbbiaknak tulajdonítható az Aveszta, de mind két mű középpontjában a mágikus szubsztancia, a Szóma kultusza áll. Wendy Doniger O’Flaherty, a Rig-Véda egyik szakértője szerint „a védikus vallás középpontjában a Szóma állt.”
2. A „varázsgomba” kultuszát a mikológusok egészen Szibériáig követték vissza. Ezt nem csak R. Gordon Wasson említette, de más olyan neves botanikusok is, mint S. Hajicek-Dobberstein, a Soma Siddhas and Alchemical Enlightenment: Psychedelic Mushrooms in Buddhist Tradition (Szóma –sziddhák és Alkímiai Megvilágosodás: Pszichedelikus Gombák a Buddhista Tradícióban) c. könyv szerzője is. A szakramentum könnyen lehetett az Amanita muscaria, melyre utal is a Rig-Véda, és mely sűrűn fordul elő az olyan északi régiók területén, mint Finnország vagy Szibéria, ahol ezek a gombák mind a mai napig nőnek, és láthatóak is minden évben.
3. Nincs rá bizonyíték, hogy az Amanita muscaria avagy a védikus Szóma teremne a Himalájában, vagy az Arya Bharata sivatagában, melyet az Öt Folyó Földjének is hívnak. Így az Amanitát a bevándorló árják hozhatták be a Közel-Keletre és Dél-Ázsiába.
Eme szempontok alapján bizonyosnak tűnik, hogy az árják Indián kívülről érkeztek, s egy a szanszkrithoz nagyon hasonló nyelvet hoztak magukkal; titkos tudást őriztek az Amanita muscaria-gombával kapcsolatban, s a Védákat is valamilyen pszichedelikus szer hatása alatt írták meg. Valószínűnek tűnik, hogy mindez akkor történt, amikor a mai Pakisztán területén ütöttek ideiglenesen tábort, miután elváltak perzsa rokonaiktól, akik Iránban maradtak.
Tőlük örököltük a nyelvünket, mely tovaterjedt a Közel-Keleten, Indiában és Európában. Továbbá az ő örökségük a védikus vallás is, ami a Szóma kultusza köré összpontosult.
További bizonyítékként vessünk egy pillantást a „kender” szó tibeti megfelelőjére: „So.Ma.Ra.Dza”, azaz „a Szóma királya”. A „bDub.rTsi” pedig annyit tesz szintén tibetiül, hogy „lé”, „ital”, s melyet a szanszkritból emelték ki, majd vitték el Tibetbe ketten az Vajrayana buddhizmus ún. Nyolcvannégy Mahasziddhája közül a tizedik század környékén.
A rejtélyes ital, az Amrita, melyre a buddhista szövegekben hivatkoznak, valami olyan ital lehet, ami a Szómában levőhöz hasonló vagy azzal megegyező alkaloidot tartalmazhat.
A Szóma a védikus szertartásokban
Kétségtelen, hogy a védikus árja vallásban a legnagyobb szerepe az áldozatok pontos bemutatásának volt. Úgy tartották, hogy az áldozat által egyesek elnyerhetik az istenek kegyeit. Az áldozat már az árják felbukkanása előtt is komplex jelenségnek számított. Ez többnyire állatok – tehenek, bárányok, kecskék és lovak – tucatjainak vagy olykor százainak a lemészárlását jelentette, miközben a papok a szent formulákat és a védikus himnuszok rejtélyes mantráit kántálták.
J. Bentley és H. Ziegler történészek szerint a védikus vallás gyakorlói ittak a Szómából, az istenek elixírjéből, ebből a hallucinogén italból, mely “az erő és az inspiráció isteni megjelenésével” ajándékozta meg őket. A himnuszok megtalálhatók a Rig-Védában, s arról olvashatunk bennük, hogy az istenek maguk is csatlakoztak a szent eseményhez, ahol részt vettek a rituális evésben és ivásban. Az istenek áldozatok, dalok, étel és ital általi kielégítésétől az árják azt remélték, hogy megnyerhetik vele a természet támogatását, hogy katonai erőre, nagy családra, hosszú életre és sok marhára tehetnek szert általa. Ezek a szertartások egy külön papi osztály állandó figyelmét követelték meg, akiknek nem kevesebb, mint napi öt szertartást kellett levezényelniük egy átlagos háztartás számára.
Gordon Wasson szerint: „Aligha kétséges, hogy a Rig-Védában Szómának nevezett preparátum alapját az Amanita muscaria képezte.” Az ötletet, hogy a Szóma valójában egy enteogén lehetett, ráadásul jó eséllyel a piros kalapos légyölő galóca, ahogy a Rig-Véda Kilencedik és Tizedik Mandalájában jellemezték, először ő vetette fel. Ez a fajta gomba közeli kötelékben nő bizonyos fákkal, főleg a fenyőfákkal és a nyírfákkal, melyek táplálják őt. Egy példa a Rig Véda Kilencedik Mandalájából:
„Ússz, Szóma, a legédesebb és legüdébb folyamban, kiöntve, hogy Indra ihasson. A rakshasák mindent látó pusztítója aranyból kovácsolt szülőföldjére lépett a fa törzsével egyesülve. Légy bőkezű, jólét adományozója, ellenség elpusztítója, jutalmazz minket gazdagsággal! Gyere az étellel a hatalmas istenek áldozói lakomájára, és adj nekünk erőt, élelmet! Hozzád jövünk, ó Szóma, mert csak téged imádunk nap nap után, s csak hozzád szólnak az imáink.”
Következtetés
Terence McKenna ellenben úgy gondolta, hogy a Szóma-ital valójában víz, a Cannabis indica és a pszilocibin-gomba keveréke volt. Elméletét arra alapozza, hogy az Amanita inkább, mint mérgező gomba hírében áll, és Dél-Ázsia távlatában már egyáltalán nem is őshonos, ráadásul a pszichedelikus hatása sem igazolt. A Harvard Psilocybin Prohect-et Timothy Leary és Richard Alpert vezényelték le, melyben számos kísérletet kidolgoztak a különböző személyiségtorzulások pszilocibinnel való kezelése, illetve más pszichológiai tárgyú alkalmazások kapcsán. A pszilocibin egy olyan hallucinogén anyag, mely hasonló hatásokat produkál a Védákban leírtakhoz.
A Gyógynövény Szútrában pedig így szól a Bódhiszattva: „Így hallottam én. Aznap éjjel felébredt a bódhiszattva, látván, hogy liánok, ágak, virágok, gyökerek, nedvek, egyszóval a növényvilág eszenciája veszi körül, a természet vadsága, és mindenki neki könyörög, hogy megvilágítsa elméjüket.”
A védikus vallás alapja tehát egy különböző pszichoaktív anyagokból előállított ital volt. Az egyik ilyen összetevő lehetett akár a Cannabis indica is, valamint lehetséges jelölt még az Amanita muscaria vagy a pszilocibin, együtt pedig a Szómát eredményezték, mely annyiszor megjelenik a dél-ázsiai szent szövegekben.
