Graham Townsley brit antropológus a jaminahua nép között élt a perui Amazonasnál. Komolyan vette a jaminahua sámánok nyelvét, akárcsak a természettel kapcsolatos esszenciális fogalmaikat, s az ismeretszerzésnek egy koherens módszerét fedezte föl. Sokféle beszámoló foglalkozik a sámánok „titkos nyelvével”. Tudomásunk szerint azonban Townsley volt az első, aki ezt a nyelvet megpróbálta dekódolni. A jaminahua gondolkodásmódot a nyugati megismerés szemszögéből „elképzelhetetlennek” nevezte, bizonyos részleteket azonban, úgy tűnik, mégiscsak sikerült feltárnia. Túljutott azon az „energiamezőn”, mely a saját gondolkodásának kereteit a bennszülöttekétől elválasztotta. Ennek köszönhetően fontos ismereteket szerzett a sámánokról.
A jaminahua sámánizmus, ahogyan bármely más sámánizmus, azt állítja magáról, hogy rendkívüli hatalommal rendelkezik a gyógyításhoz és a gyilkoláshoz. Ezek az állítások azonban egy előzetes feltételezésen nyugszanak, nevezetesen: a sámánok úgy látnak dolgokat, ahogyan más emberek nem képesek. Ok valóban tudnak (tapiakoi) és látnak (ooiki). Az alábbi tanulmány ezt az állítást komolyan veszi, és anélkül hogy a rituálékról és szimbolizmusról szóló ismerős antropológiai vitákba bonyolódna, azt a kérdést feszegeti, hogy ezt a tudást valójában mihez lehetne hasonlítani. […]
Ebben a tanulmányban közelebbről szemügyre kívánom venni a jaminahuák tudásról alkotott elképzeléseit, végül pedig azokat a módszereket vizsgálom, amelyekkel a sámánok a szertartás valós tapasztalatából jelentéseket alkotnak. Először a világról alkotott elképzeléseikről szólok, hiszen sámánizmusukhoz ez ad keretet, tapasztalásaiknak ez ad különös jelentőséget. Tanulmányom végén a gyakorlatra összpontosítok. E tanulmány központi gondolata abban fogalmazható meg, hogy a jaminahua sámánizmus nem határozható meg a hiedelmekről, szimbólumokról vagy jelentéstartalmakról szóló eszmefuttatások frazeológiájával. Itt nem valamiféle tudásrendszerről van szó, nem a tények rendszerezéséről, sokkal inkább a tudás megszerzését szolgáló technikák egyfajta összesítéséről. Befejezett értekezés helyett módszert kínálok a párbeszédhez.
A jaminahua sámántudás egészének uralkodó központi képzete a jos/szellem, azaz az élő esszencia. A jaminahuák úgy vélik, hogy a világon minden dolog élettel telített, és egyedi minőségét minden a josinak köszönheti. A sámáni tudás legfőképpen azoknak az entitásoknak az ismerete, melyek egyúttal mindazon hatalom forrásai, melyeket a sámánok saját maguknak tulajdonítanak.
A josi birodalmát végletes kétértelműség lengi körül, nemcsak a külső megfigyelő, hanem a jaminahuák nézőpontjából is. Ezek a dolgok a bennszülöttek képzeteiben az éjszakával, a félig látható dolgokkal és az álmokkal társulnak. Temérdek olyan esemény magyarázatául szolgálnak, melyek természetfölöttien rejtélyesnek, különősnek vagy véletlenszerűnek látszanak. Mindazonáltal jelentőségük messze túlmutat mindezen; felölelik az emberi létezés valamennyi – a szó szoros értelmében vett – életbe vágó kérdését: születést, növekedést, betegséget és halált.
Magukat az embereket is a josik keltik életre, tehát azok az entitások, amelyek a többi dolog esszenciáját is adják, s amelyek az élet folyamán a testtel együtt növekednek, és végül a halál okozói lesznek, azaz elhagyják a testet, és átköltöznek a halál országába. Az élet során a josi és a test kapcsolata alig észlelhető. A josi állítólag vándorol, és ki van téve más josik befolyásának. Ez az a befolyás, amellyel a betegségeket magyarázzák, s amely a sámántevékenységet megalapozza.
A sámántudás alapvető paraméterei ilyen módon az animált esszenciák és a test meglehetősen kétértelmű kapcsolatai körül formálódnak. A kétértelműség forrása, hogy a josik igen nagy részben az általuk animált természet és test részei, ugyanakkor azon túl is léteznek; abban a birodalomban, ahol a fák és a rovarok josijai intelligens, akarati tevékenységet folytató életet élnek. […]
Egyfelől a josi a dolgoknak azokkal az empirikus jellemzőivel azonos, amelyekkel társítják, amelyeket feltételeznek róla, s amelyek egyfajta független lény státusára emelik. Ez a sámánizmus empirikus ismereteinek igen magas fokára utal. A josi megismeréséhez az általa animált dolgok megjelenését, viselkedését és jellemzőit részleteiben kell vizsgálni. Ez a finom hangolású empirizmus a sámántevékenységben nyilvánvalóan mindenütt jelen van, s később még szót ejtünk róla.
A josi azonban sokkal több ennél. A josiknak az érzékelés fölötti birodalomban van egy intelligens, akarati tevékenységet folytató létezésük. Ez az a tény, amely a megismerésüket a jaminahuák számára annyira megnehezíti. Az egyetlen megalapozott forrásnak a mitológia birodalmát tekinthetjük. A teremtés mítoszait – azokat a legendákat, amelyek elmesélik, hogy az őskáoszból „az idők hajnalán” miként jöttek létre a dolgok – a sámánok nem csak a távoli múltról szóló meséknek tekintik. Az „idők hajnalának” hatalmas áradata a szellemek világában bizonyos szempontból ma is jelen van. Pontosan ezek azok a mitikus, transzformáló erők, melyekkel a josik rendelkeznek, s amelyeket a sámánok „megcsapol-hatónak” vélnek. Az eredetmítoszokat a szellemek világába vezető „ösvényeknek”, illetve a josik igaz természetéről szóló beszámolóknak tekintik. Időnként éppen azért kántálnak a sámándalok elliptikus nyelvezetébe átültetett eredeti mítoszokat, mert „ezek az ösvények vezetnek el a josihoz”. A jaminahuák túlságosan is tisztában vannak az őket körülvevő josik rendkívüli kétértelműségével és paradoxonjaival. Minden beszámolójuk a josik változékonyságát és kiismerhetetlenségét hangsúlyozza. Ahogy egy sámán – aki persze, mint minden sámán, azt állította, hogy látja őket, és közvetlen kapcsolatban áll velük – elmondta nekem: „A josit soha nem ismered ki igazán – olyan ez, mint amikor valamit fölismersz, de ugyanabban a pillanatban azt is tudod, hogy ez mégsem teljesen ugyanaz – mint amikor egy jaguárt látok -, van benne valami, ami olyan, mint a jaguár, de talán valami olyan is, ami az emberre hasonlít – és mindez állandóan változik…” A jaminahuáknak a josik-ról nincs egységes képük. Többnyire ilyen kifejezéseket használnak: „olyan, mint…” vagy: „nem olyan, mint…”, „ugyanolyan… de mégis más”. Ez az alapvető kettősség nemcsak a beszámolóikra jellemző, hanem a sámánszertartásokra is. Ahogyan később még visszatérek rá, ezeket tudatosan és szándékosan alakítják elliptikussá és sokértelművé, éppen azért, hogy e lények ellenszegülő természetét ilyen módon is tükrözzék. […]
Tekintve, hogy a sámántudást empirikus és mitikus tartalmán túl elsősorban álmokhoz kapcsolódó képzetrendszerek és technikák, továbbá kontrollált halluciná-ciók alkotják, és mindezt az európaiak képzeletbelinek nevezik, célszerű alaposabban szemügyre venni a jami-nahua észlelés modelljét, mely ennek a tudásnak keretet s egyúttal különösen nagy súlyt ad. E tudásnak, sőt jóval szélesebben, az egész kérdéskörnek az egyik kulcsa az úgynevezett „primitív értelem” – mellyel a sámánizmus kapcsán oly gyakran példálóznak -, pontosan egy olyan személyről alkotott képmásban látszik megjelenni, akinél paradox módon az „értelem” mint olyan nem szokott helyet kapni, és a „mentális” eseményeket animált esszenciákkal társítják, melyek a testtől függetlenül szabadon sodródnak, és keverednek a világgal, sokkal bensőségesebb részvételt teremtve, mint amilyet egyébiránt az „értelem” bármilyen fogalma megengedne. […]
A személyről alkotott fogalmaikban a jaminahuák egy egyszerű, három részre osztott sémát alkalmaznak: a test; a társadalmi, emberi önvaló, mely az értelemhez és a nyelvhez társul; továbbá az önmagát észlelő lélek, mely se nem társadalmi, se nem emberi, viszont köny-nyen keveredik a hasonló jellegű, nem emberi josival. Láthatjuk tehát, hogy a jaminahuák nem ismernek semmi olyat, ami közelítene a mi „értelem” fogalmunkhoz mint a jelenségek, gondolatok és tapasztalatok világtól meglehetősen elkülönített belső tárházához. Minden, ami „mentális”, az entitás részét képezi, mely közeli kapcsolatban áll ugyan a testtel, még sincs folyamatosan hozzáláncolva. Mindez a két entitás kapcsolatrendszere révén lehetséges, hiszen ez a rendszer a jaminahua gondolkodás teljességét felöleli, már ami az emberi és nem emberi jelenségek közötti azonosságokat és különbözőségeket illeti. És ahogy mostanra világossá kell válnia, mindez a josi fogalmán keresztül lehetséges, mely fogalomkörben az emberi és nem emberi azonosság formát ölt, helyet engedve az ember ani-mális transzformációinak, továbbá a mentális és emberi jellemzők valamennyi természethez köthető aspektusának. Ez természetesen a sámánizmus színtere. […]
Amit a jaminahua sámánok mindenekelőtt előadnak, az az ének. A dalok képezik a sámán legbecsesebb tulajdonát, hatalmi eszközét és tudásának tárházát. A sámánok általában hallucinogén főzetek (sori) [aja-huaszka] hatása alatt énekelnek, melyet a Banisteriopsisok családjához tartozó liánokból és Psychotria viridis cserjéből készítenek. A sámánizmus elsajátítása lényegében azonos az énektanulással, azaz: megtanulni a kántálás erőteljes ritmusait, gondosan beleszőni azt a verbális képzetekbe, a sámáni dalok homályos, metaforikus nyelvezetébe, s követni azt. „A dal ösvény – kiegyenesíted és megtisztítod, és azon fogsz haladni.”
A sámán gyógyítótevékenységének lényege tulajdonképpen az ének. A sámán az éneklését időről időre megszakítja azzal, hogy dohányfüstöt fúj a betegre vagy még gyorsabb, erőteljesebb, szaggatott ritmusban a páciens fejére, de a tényleges gyógyítóerő magából a dalból ered. A füstfújás a dal jelentésének és erejének egyfajta fizikai átvitele a betegre. A kosuiti szó tulajdonképpen hangutánzó eredetű: a kos-kos-kos hangok a kontrollált, szaggatott füstfújás hangját utánozzák. A különféle légzéseknek és a sámáni cselekedetek társításának központi szerepe van. így a kosuitivel ellentétben létezik az úgynevezett sooiti, ami ugyancsak hangutánzó: a su-su-su nem egyéb, mint erőteljes, kitartott lélegzet, mely az áldozat lelkét „elfújja”. A sámán leheletének „hatalmát” a testi transzformáció elsődleges jelének tekintik. Ez az egyik oka annak, hogy például a delfineknek sámáni erőt tulajdonítanak, légzésüknél ugyanis félreismerhetetlenül a sámáni légzés „hatalmát” vélik fölfedezni.
Jóllehet ezeket a dalokat általában sori hatása alatt adják elő, számos esetben hangsúlyozták, hogy a ko-suitire egy igazán jó sámán drog nélkül is képes. Mindazonáltal a sori és a sámándal bonyolult módon egymáshoz kapcsolódik. A sorit tekintik az animált esszencia világához való hozzáférés elsődleges kulcsának. A legtöbb jaminahua férfi rendszeresen fogyaszt sorit, és ilyenkor, a drog hatása alatt, a josihoz látomásokról énekelnek. Ezek az énekek azonban nem kosuitik, hanem rabiainak nevezik őket, és más a formájuk, a nyelvezetük, továbbá a szándék is különbözik. Ezek a dalok rendes hétköznapi nyelven szólnak. A szándék itt is az, hogy a josilátomásokat stimulálják, élesebbé tegyék, hiszen a tudás innen nyerhető, de ebben az esetben nincs szó mágikus hatóerőről.
Másfelől viszont a kosuitinek valódi hatóerőt tulajdonítanak, s ezeket csakis a sámánok énekelhetik. Ahogy már említettem, e dalok nyelvezete szimbolikus körülírásokból áll, vagy olyan szokatlan szavakból, melyek vagy archaikusak, vagy valamely szomszédos nyelvből kölcsönözték őket. Mindegyik dalnak van egy metaforákból álló konstellációs magja. A daloknak nincs rögzített és állandó szövegük, de különösképp a mítoszókból alkotott dalok esetében a metaforáknak és a képeknek létezik egy minimálisan rögzített narratív sorrendje. Ezen túl a dal tényleges előadása az adott sámán ügyességétől, szándékaitól és főként látomásos tapasztalataitól függ. A sámánok minden bizonnyal tisztában vannak ezekkel az individuális elemekkel, mi több, büszkék is erre. Új dalokat is alkotnak, melyekbe friss metaforákat építenek be, például repülőgépről vagy csónakmotorról vagy ehhez hasonlókról. Mindazonáltal e modern dalokat nem tekintik teljességgel személyes alkotásnak. Valójában meg vannak győződve arról, hogy végső soron egyáltalán nem ők az alkotók, hanem maguk a josik, akik „megmutatják” vagy „átadják” dalaikat az arra érdemes sámánoknak. így például a beavatási szertartáskor a josi az, aki a beavatottat tanítja, és hatalommal felruházza; a többi sámán a folyamatot csupán elősegíti, és a beavatottat előkészíti, azaz „megtisztítja”, hogy képes legyen a szellemet befogadni.
A dalok metaforikus jellegűek, méghozzá két különböző módon. A betegségre vagy arra a valóságos helyzetre vonatkozóan, melyet a dal befolyásolni szándékozik, nagyon kevés közvetlen utalást tartalmaznak. Ehelyett bonyolult analógiákat alkotnak hozzá. A betegséggel szembeszállva a sámán a holdról énekel, vagy egy állatról, vagy az is lehet, hogy egy mítoszt kántál. Ez a metaforikus dal első formája; a dal egésze egy kiterjesztett analógia révén kapcsolódik az előadás valóságos kontextusához. […]
A jaminahuák esetében azonban az az elgondolás, hogy az analógia használatának, ha az a beteg tudatát szándékozik megváltoztatni, ésszerű alapja van, ellentétes a sámáni gyakorlat alapokának egészével, mely, ahogy látni fogjuk, magában a sámánban igyekszik egyfajta látomásos tapasztalást előidézni, továbbá kommunikációt teremteni, de nem más emberi lényekkel, hanem a nem emberi lénynek számító josikkal, akik a látomásos tapasztalatot benépesítik. A kulcsot ehhez az a tény szolgáltatja, hogy a legtöbb jaminahua alig érti a dalokat. A legtöbb sámándal az emberek számára majdnem teljesen érthetetlen, kivéve persze magukat a sámánokat. Ennek oka a metafora használatának már említett másik módjában keresendő. A dal tényleges szövege, melyet a teljes analógia felépítésére használnak, maga is meglehetősen metaforikus. Szinte semmi nincs, ami ezekben a dalokban a köznapi nevének megfelelne. Ehelyett homályos, metaforikus körülírásokat használnak. így például az éjszakából „gyors tapír” lesz, az erdőből „termesztett mogyoró”, a hal „pekari”-vá (közép-amerikai vaddisznó) változik, a jaguár „kosár”-rá, az anakonda pedig „függőággyá” alakul át. A legtöbb jaminahua nem érti ezeket az ezoterikus metaforákat. […]
Bármit értsen is a többi szereplő ezeken a szavakon, tény, hogy ezek nem olyan szövegek, tények vagy igazságok, melyeket sokkal jobban lehetne kommunikálni, ha a betegek vagy mások tisztán követni tudnák a dalok képi asszociációit. Ez bizony ritkán fordul elő. Magam is megpróbálkoztam a megértésükkel, s ezért számos dalt rögzítettem, de nem találtam a nem sámánok között, de még a sámánjelöltek között sem olyat, aki a legcsekélyebb értelmet is fölfedezte volna bennük. […]
Fontos szempont, s ezt minden sámán hangsúlyozza, hogy a dalokban szereplő dolgok soha nem lehetnek a valódi nevükön megnevezve. Bárki feltételezheti, hogy ezek a körülíró szövegek nem tudatosan készültek metaforikus használatra, hanem kulturálisan rögzült megfelelőiket automatikusan alkalmazták, anélkül hogy tudatában lettek volna metaforikus tartalmuknak. Ez azonban nincs így. Ezeknek a szavaknak a metaforikus logika szerinti tartalma minden egyes esetben minden további nélkül értelmezhető. Az alapértelmezés minden esetben a dal-szó és megfelelője közötti hasonlóság gondos megfigyelésére támaszkodik. így például a hal azért válik „fehér galléros pekarivá”, mert hasonlóság fedezhető fel a halkopoltyú és az adott fajú pe-kari nyakán látható csíkozás között. A jaguárból azért lesz „kosár”, mert a laza fonású kosarak rostjai pontosan olyan mintát formáznak, mint amilyen a jaguárokon látható. Az eső azért válik „nagy, hideg lejtővé”, mert a felhőszakadás ferde fátyla nagyban hasonlít a jaminahuák építette menedékkunyhók ferde tetőire.
A sámánok tökéletesen tisztában vannak a kosuiti metaforák mögöttes jelentésével, caj jostojostónak, azaz „nyakatekert nyelvnek” (szó szerint tekeredő-csavaro-dó nyelvnek) nevezik azt. De miért használják ezt? Minden magyarázat világosan jelzi, hogy ezek a szavak azokhoz a látomásos tapasztalásokhoz kapcsolódnak, melyeket a dalokkal kívánnak létrehozni. „A kosui-timmal látni akarok – énekelve gondosan megvizsgálom a dolgokat -, a nyakatekert nyelv közel visz, de nem túl közelre – a tekervényekkel körülöttük körözök, s így tisztán láthatom őket.”
Van egy átfogó értelmezése a metaforák használatának és azon kapacitásuknak, hogy azonnali és pontos képeket lehessen velük alkotni, melyek tartalmazzák ezeket az egyszerű szavakat. A sámándalok körül minden jel arra a tényre utal, hogy éneklés közben a sámán aktív módon vizualizálja a dal külsődleges analógiájának megfelelő képeket, de ezt olyan módon teszi, hogy a különböző dolgokat egy óvatosan ellenőrzött „olyan, mintha” aspektusból a dal belső metaforái szerint nevezi meg. Ez az „olyan, mintha” aspektus létrehoz egy teret, melyben az erőteljes látomásos élmény megtörténhet. És vélhetően éppen ebben a látomásos élményben keresendő a dal mágikus hatóereje. A dal az az ösvény, melyet a sámán létrehoz s egyúttal követ. Látomását ez tartja fenn, és ez irányítja. Az, hogy a beteg érti vagy sem a dalt, a hatékonyság szempontjából teljességgel mindegy. […]
Természetesen ez a képesség hozza létre és tükrözi a nagy teljesség képeit, mégpedig az alkotó belső látás közvetlen és azonnali eszközével, mely a metaforának központi szerepet szán, például az európai költészeti hagyományokban, ahogyan Ricoeur és mások arra rámutattak. így aztán nem nehéz megérteni, hogy pillanatnyi hasonlóságokra és különbözőségekre vonatkoztatott szavak használatával miként próbálja a sámán a képeit élesíteni, s ugyanakkor hogyan alkot teret látomásai kibontakoztatásához. Azon állítása, hogy a normális szavakkal „belezuhan a dolgokba”, elég jól közvetíti ezt az elgondolást.
A metaforákat körülvevő teljes szövegkörnyezet azonban nyilvánvalóan radikálisan különbözik a költői metaforáktól, mind az elképzelt dolgoknak tulajdonított realitás fokát, mind pedig a világra gyakorolt hatás mértékét illetően. A josik valóságos lények, akik „hasonlítanak vagy nem hasonlítanak” a dolgokra, melyeket animálnak. Állandó vagy egységes természetük nincs, ennek folytán, paradox módon, a „nyakatekert nyelv” „olyan, mintha” aspektusa az egyetlen módja adekvát ábrázolásuknak. A metafora e helyütt nemcsak hogy nem téves kifejezés, de az egyetlen lehetséges helyénvaló megnevezés. A dal egész stratégiája éppen azt célozza, hogy a josivilág e makacs jelentéseit és képeit kivonják, és egy valóságos testbe egyértelműen beágyazzák. Igen érdekes ebben a kontextusban, hogy az egyetlen direkt módon megnevezett dolog, mely a „nyakatekert nyelvvel” ellenkezik, maga a női test, melybe a dal képeinek fizikailag „bele kell csapódniuk”, hogy valódi gyógyulást eredményezzenek.
Az eszmeinek az anyagiba való ilyetén átalakítása természetesen elképzelhetetlen egy olyan megismerési modell alapján, mely az értelem minden megnyilvánulását a „lélekbe” helyezi, valamiféle személyen belülibe, mely az anyagi világot érintetlenül hagyja. Ebből a nézőpontból még a gyakran „illuzórikus erőként” emlegetett elképzelés vagy bármiféle beszéd, illetve narratív cselekedet, mely a világot az újradefiniálással megváltoztatja, vagy az emberek észlelését módosítja, adott esetben magában foglalhatja a sámánizmus által hirdetett merő fizikai átalakulásokat. Ahogy korábban említettem, a jaminahua megismerési modell, vagyis az a gondolat, hogy a tapasztalások és jelentések az emberen kívüli világba beágyazhatok, nem is tűnik annyira gondot okozónak. Ez az animált esszencia észlelésének olyan jellegű modellje, melyen az emberi és emberen kívüli világ egyaránt osztozik, közös teret alkotva számukra az interakcióhoz, mely aztán megnyitja a sámánizmus „mágikus” színterét.
A cikk részlet : Jeremy Narby, Francis Huxley : Sámánizmus ( Ötszáz év a tudáshoz vezető ösvényen)-cimű könyvéből.
