Ralph Abraham : A káosz gyökerei

Káosz és Morfogenetikus mező

A cikket forditotta : Strophariad | orichalcum workshop
Az eredeti szöveg : http://www.ralph-abraham.org/articles/M…

Mintegy ötezer évvel ezelőtt Marduk felnyitotta Tiamatot, akár egy osztrigát, megteremtve ezáltal az eget és a földet. Azóta kultúránk és tudatunk a törvény és a rend megszállottja. Ez a megszállottság, ez az evolúciós zsákutca, talán most megváltozik a káoszelmélet tudományos forradalmának köszönhetően.

A tudományágak egyesével hullanak bele egy új paradigma kaotikus vonzásába. Eme hullám kezdete egy évszázaddal ezelőttre tehető, Henri Poincare matematikai felfedezésére. A svéd király, II. Oszkár jutalmat ígért annak, aki matematikai bizonyítékkal áll elő a naprendszer stabilitásával és rendezettségével kapcsolatban. Poincare teljesen új módszereket talált fel a probléma geometrikus vizsgálatára. Kaotikus viselkedéseket vizsgált geometrikus képein, melyek ugyan kétséget vetettek a naprendszer rendezettségére, mégis elvitte a díjat. A számítógépes forradalom megjelenésével a dolgok új megértése tört elő robbanásszerűen. Aztán az 1970-es években a káoszelmélet matematikai hullámai érték el a tudomány partjait. Először 1973-ban jött a folyadékdinamika. Ezt Ruelle és Takens javasolták a turbulencia kaotikus attraktor általi modellezése végett. Aztán 1975-ben a populációdinamika is kaotikus matematikai modellt kapott, melyet a többi fizikai és biológiai tudomány is követett. Manapság a föld-, és társadalomtudományok, sőt a pszichoanalízis is gyakran fordulnak a káosz új paradigmája felé. 
 
Ebben az írásban megpróbáljuk kiásni eme paradigmaváltás gyökereit. Archeológiai kutatásunk során, gazdagon meg is találjuk kultúránk ősi teremtésmítoszában ezeket a gyökereket. A geológia ideáiban ezt az illetékesek kozmogóniaként ismerik. A történelmi kozmogóniában egy vérre menő harc lenyomatait találjuk meg káosz és rend között. Ez a csata, mely még mindig zajlik, az emocionális motorja a mostani tudományos forradalomnak. 
 
A kozmosz rendet vagy rendezettséget jelent; a kozmogónia az univerzum rendje eredetének elméletét jelenti, míg maga a gónia születést jelent. A legtöbb kultúrának fejlett kozmogóniája van, melyet az antropológusok a kulturális finomodás jelzőjeként értékelnek. A mi saját kozmogóniánk, beleértve azt a verzióját is, mely az asztrofizikusok körében uralkodó, a babiloniak öröksége. Ezekben a korai mítoszokban a káosznak különleges szerepe van. A káosz most zűrzavart jelent, a régebbi mítoszokban azonban még több más jelentése is van. 
 
Kétségtelen, hogy az embereknek kell, hogy legyen kozmogóniájuk. Előbb vagy utóbb minden törzs és közösség megalkot egyet. Az előbb vagy az utóbb is meglehetősen későn kapcsolódik be magába a teremtés játékába. Szükségünk van ugyanis nyelvre és a kifinomultság számottevő szintjére. A kozmogónia megalkotása tehát egy lépés magában a teremtésben, egyfajta kulturális önreferencia. A különböző történelem előtti kultúrák több kozmogóniája is ismert, nekünk most azonban elég lesz néhány írott emlék is.
 
Az írott feljegyzések Mezopotámiában kezdődnek, egy patriarchális környezetben, miközben a kiszorított istennő mitológiája még az átváltozás folyamatát éli. A korai neolitikus istennő-kultuszok néhány vonzó jellemvonása, többek között a béke, a férfiak és nők egyenlősége és a föld szeretete. Valószínűnek tűnik, hogy a patriarchális dominancia előtt Kr. e. 3500-ban a káosz és a rend partnerek voltak. 
 
A legkorábbi írott anyag Mezopotámia szemitáinak istennő-imádatát dokumentálja. Ishtar személye, akit Kr. e. 5000 óta imádtak,
 
A Mennyek Királynője, az Univerzum Istennője, aki borzalmas
zűrzavarban járt, majd megteremtette az életet a szeretet
törvényével, a káoszból harmóniát varázsolt, s kezével vezetett
ki minket.
 
(Merlin Stone fordításában)
 
Egy másik korai történelmi kozmogóniát egy sumér ékírásos szövegből ismerünk, Kr. e. 2000 körülről, mely Nammura, a sumér istennőre, aki megszülte a mennyet és a földet, egy  tengert jelentő ideogrammával hivatkozik. Egy másik kozmogóniai emlék Eriduból származik, mely egy babiloni tengerparti város volt, és a forrása egy kétnyelvű ékírással ellátott tábla körülbelül Kr. e. 700-ból, melyet 1981-ben fedeztek fel.
A karakterek között ott van Apsu, a „Mély”, Ea, a kultúraisten vízi otthona és Tiamat (héberül Tehom, a vízi káosz:
 
a fény és a törvény isteneinek ellensége sárkányként ábrázolva.
Apsu és Tiamat a vízi mélység férfi és női aspektusai.
 
Aztán kezdetét veszi a teremtéstörténet:
 
Nem volt szent ház, nem volt háza az isteneknek,
Nem épült még meg a szent hely,
Nem nőtt még nád, sem fa,
Nem volt még tégla, sem öntőminta.
Nem volt ház, és még várost sem alapítottak,
Nem volt város, sem ember;
A mélység megteremtetlen volt még, s Eridu megépítetlen,
A szent ház, az istenek háza
nem állt még:
Az egész föld tenger volt,
S a tengerben áramlat keletkezett…
 
Még ennél előbb, cirka Kr. e. 1800-ban az Enuma Elish, vagy A Teremtés Meséje.
 
Ekkoriban lett Babilon Mezopotámia nagy almája, és Bel-Merodach, ismertebb nevén Marduk, Babilon városi istene lépett Ea, Eridu kultúristene helyébe, mint a Nagyúr. Bel Belili, a sumér anyaistennő maszkulin formája volt. Sok isten ment át nemi átalakuláson, ahogy a partnerségen alapuló társadalom patriarchálissá vált. 
 
Az Enuma Elish egy epikus himnusz Marduk tiszteletére, aki legyőzte Tiamatot és a káosz erőit. A Mese így kezdődik:
 
Amikor odafenn névtelen volt a menny,
És a föld nevét sem mondták ki idelenn,
Apsu volt kezdetben az apjuk,
Míg Tiamat árja az anyjuk,
Vizeik egybegyűltek,
Nád azonban nem lett learatva,
S nem lehetett lápi növényeket sem látni;
Abban az időben az istenek nem jelentek meg.
Nem volt még nevük és nem volt sors.
Ott teremttettek meg az istenek, a mennyek közepén…
  
Itt következik a teremtés jelenete. A fény és rend isteneinek megjelenését Tiamat felháborodása követte. Aztán Bel-Merodach, aki eredetileg egy napisten volt, megdöntötte a sötétség és a káosz erőit; és felnyitotta Tiamatot, akár egy osztrigát, megalkotva ezáltal az eget és a tengert. Ezt követte a naprendszer és a naptár beállítása, majd a növények, az állatok és végül az emberiség megteremtése.
 
Enuma Elish kozmogóniáját később Damascius, I. Jusztiniánusz kortársa a következőképpen foglalta össze:
 
A babiloniak, mint a barbárok többsége, elhagyták az univerzum 
egyetlen elvét, hogy kettőt alkossanak helyette, Tiamatot és Apsut. 
Apsu lett Tiamat férje, Tiamat pedig „az istenek anyja.” Kettejük 
egyszülött fia, Mummu, aki értelmezésem szerint nem más, mint 
az értelmes világ, mely a két őselvből származtatható.
 
Mummu, az áradat, a káoszt reprezentálja, és az ékírásos szövegekben Tiamattal azonosítják. Damascius idejére azonban láthatólag kétfeléágazás történt, így Mummu Apsu és Tiamat gyermeke lett.
 
A krétai mitológiában van egy kortárs kozmogónia, melyben Gaia a Káoszból szüli meg a Földet és Erószt. Az orfikus tradícióról azt tartják, hogy Krétáról származik. A legősibb orfikus mítoszokban az első elvek a Föld, az Éj és a Menny. A legrégibb görög irodalmat többek között Homérosz és Hésziodosz nevei fémjelzik. Homérosznál rábukkanunk egy olyan kozmogóniára, melyben az Éjszaka a fő princípium, és Ókeánosz és Thetisz az istenek apja és anyja; többek között Zeusznak, akit Mardukról modelleztek. Nem tudjuk pontosan, hogy melyik tradíció idősebb a kettő közül.
 
Hésziodosz Teogóniájának 116.-136. strófája egy másik nagyon ősi kozmogóniát jelenít meg, melyben a Káosz (feminin) a legfelsőbb. Íme a 116.-122. strófák Athanassakis fordításában:
 
Káosz született először, majd utána jött Gaia,
a széles keblű, mindenek alapja,
a halhatatlanok, akik az Olümposz havas csúcsait tartják,
és a ködöst Tartaroszt a Föld mélyében,
és Erószt, a legpáratlanabbat a halhatatlan istenek között;
ő lazítja meg végtagjaikat és enyhít mind az elmét,
mind az éles gondolatokat valamennyi isten és ember mellkasában.
 
Aztán jött Erebosz és az Éjszaka, Ether és a Nappal, Uránusz és a többi isten. Amennyire tudjuk itt jelenik meg először ténylegesen a „Káosz” szó, és legvalószínűbb jelentése egyfajta rés az ég és föld között. Jelenlegi jelentése, mint a teljes zűrzavar állapota azonban még legalább a sztoikusokig, Kr. e. 500-ig nem kapcsolódott hozzá. Hésziodosz Káosza és a zűrzavar összemosását elkerülendő, tudnunk kell, hogy a Káosz olykor Ürességként került lefordításra.
 
Hésziodosznál Gaia a Földet jelenti, Erósz pedig a vágy, az immanens kreatív energia, a kreatív történet egységének lelke. Elvontabb értelemben Gaia az Anyag, míg Erósz a Szellem. Hésziodosz számára három fő kozmikus erő létezett: Káosz, Gaia és Erósz. Káoszból származik a Sötétség és a Fény, az Éjjel és a Nappal. Gaiatól származnak a hegyek, a tenger és az ég. Majd tőlük születik meg a többi isten négy generációban. Egy későbbi orfikus kozmogónia, Kr. e. 600-ban Kronosszal (az idővel) kezdi, majd belőle emelkedik ki Éter és Káosz.
 
Végül számba vehetjük a héber Ószövetség Genezisét. Erről a részről azt állítják, hogy a korai poszt-exilikus korra, Kr. e. 800 elöttre tehető, azonban az alapját más, többek között babiloni mítoszok képezik. A dartmouthi Biblia így kezdi:
 
1. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
2. És a föld pedig kietlenné és pusztává vált,
és sötétség volt a mélység színén,
és az Isten szelleme lebegett a vizek felett.
  
1. Isten teremtette az eget és a földet: Marduk újrarendezte Tiamat osztrigahéját.
2. kietlenné és pusztává vált (héberül Tohu wabohu): Apsut és Tiamat vízi káosz aspektusa, és maguk a vizek (héberül Tehom, ami filológiailag Tiamattal van kapcsolatban), valamint Mummu, az áradat, Apsu és Tiamat gyermeke.
  
Összefoglalva, az univerzum teremtése a mi hagyományunkban a káosz megdöntését jelenti a kozmosz által. A mi univerzumunk törvények és rend szerint működik. Ez a hagyomány legalább Eridu idejére, Kr. e. 2000-re datálható vissza. Jegyezzük meg azonban, hogy a teremtés formából való teremtést jelent, nem pedig teremtést a semmiből!
  
Egy fontos elem az Enuma Elish meséjében a kozmikus csata egy kígyóistennel, mely népszerű volt az egész Közel-Keleten. A babiloni mítoszokban, a kígyót az óceánban megjelenő zűrzavaros áramlatokkal azonosították, mely a „káosz” szó jelenlegi jelentésével rokonítja.
  
Amikor a káosz, mint szó, először bukkant fel Hésziodosz Teogóniájában Kr. e. 700 körül, még az ürességet jelenthette föld és ég között a zűrzavar mellékzöngéje nélkül. Néhány évszázad alatt azonban elnyerte mai jelentését, mely határozottan kapcsolatban áll Tiamat jelentőségével. Továbbá valószínűnek tűnik, hogy a sumér Tiamat korábbi mitikus kígyókból fejlődött ki, melyek a korai neolitikus istennő-vallásokban a rendezetlenséget és a kreativitást reprezentálták. Hésziodosz koncepciója tehát korábbi hagyományokkal keveredett, míg el nem nyerte a mai jelentését.
  
Amikor megírták a Genezist, Káosz és Tiamat úgy jelentek meg újra, mint Tohu wabohu és Tehom. A nyilvánvaló hasonlóságok ellenére azonban fontos különbségek is vannak az Enuma Elish és a Genezis között. A legfőbb kihagyás a Genezisben a kozmikus csata témája, mely egyébként nagyon népszerű volt a Közel-Keleten, melyben a rend egy titáni összecsapás során győzedelmeskedik a káosz felett. A monoteizmus lehet a bázisa a teremtésben megjelenő konfliktus meghaladásának. A pogány küzdelem elemei ennek ellenére mégis felbukkannak a Genezisben, ahol „gyakorlatilag mindig úgy jelennek meg, mint egy irodalmi eszköz, mely a gonosz tetteket és a gonosz személyek megbüntetését fejezi ki Isten és az őskáosz lázongó erői mitikus konfliktusának kifejezéseivel.”
  
Itt az őskáosz és a gonosz azonosak, mely rossz ómen az élet lényegi káosza szempontjából. Ráadásul Joseph Campbell a kozmosz/káosz csatát a Mennyország és a Pokol mitikus koncepcióinak eredetével azonosította. Apsu és Tiamat, ég és alvilág, férfi és nő, rend és felfordulás, mennyország és pokol, jó és rossz: mind ugyanaz. Ahogy Hérakleitosz mondta:
  
Nem rám érdemes hallgatni, hanem a Logoszra, mert bölcs dolog tudni, hogy minden dolog egy.
  
Jelenlegi paradigmánkon belül, a rend úgy viszonyul a káoszhoz, mint jó a rosszhoz, és az elmúlt néhány évezredben végig ez volt a status quo. Miközben a kultúra azt hangoztatja, hogy a rendezetlenség rossz, a Káosz nyilvánvalóan a természet kedvenc állapota. Számára az az igazán Jó. Ezt az igazságot azonban évszázadokra a kollektív tudattalan szintjére száműzték. A tudattalan árnyékából most azonban előtörni látszik a tudatunkba és az irodalomba költészetben és zenében, románcban és küzdelemben. Eretnek emlékműveket állít magasra művészetünk, építészetünk, zenénk, tudományunk és filozófiánk történetében.
  
Most kezdjük megérteni, hogy a káosz esszenciális az élet túlélése szempontjából. A káosz, mint gonosz mítosza veszélyt jelent jövőbeni evolúciónk számára. A feladatunk most az, hogy a káoszt és a rendezetlenséget újra megtanuljuk jónak látni, hogy visszaültessük Tiamatot jogos trónjára a mitológiában és a mindennapi életben egyaránt, valamint hogy visszaállítsuk a kozmosz és a káosz partnerkapcsolatát, mely szükségszerű a teremtéshez. Ez módosításokat fog megkívánni mitológiai alapjainkkal kapcsolatban, melyek évezredeken keresztül álltak fenn változatlanul: ez lesz a nagy teljesítmény.
 
The Chalice and the Blade (A Kehely és a Penge) c. könyvében Riane Eisler egy olyan antropológiai elméletet vázol fel, melyben két alapvető formája van a társadalmi szervezetnek: a partnerségen alapuló, illetve a dominátor, vagy andokratikus formák. A partnerség jellemezte például a korai neolitikus korszakot. Ezután következett Kr. e. 4000 körül a dominátor korszak, mely alatt értjük mind a matriarchátust és a patriarchátust.
  
Ez a kétfeléágazás egyébként egybeesett a kerék feltalálásával, illetve a Periodikus Kor kezdetével, mely most közelít a vége felé. Az elmélete szerint az Édenkert békés partnerségen alapuló társadalma összességében Kr. e. 1500-ra tűnt el véglegesen. Tovább él azonban kollektív tudattalanunkban, mint emlék. Ez a faji emlék pedig időről időre kibontja önmagát a partneri kapcsolat újjáéledő hullámaiból, mint a korai keresztények, a tizenegyedik századi reneszánsz vagy a dél-franciaországi trubadúrok esetében. Ahogy Eisler mondja:
  
Ráadásul ezek a történelmi dinamizmusok magasabb evolúciós
perspektívából is szemügyre vehetőek. Ahogy az előző fejezetekben 
láthattuk, fajunk eredeti kulturális beállítottsága az emberi civilizáció
korai időszakában a társadalmi modell egyfajta korai partneri 
kapcsolata felé tendált. Kulturális evolúciónkat nagyban meghatározta
ez a modell, és korai tetőpontját Kréta magasan kreatív kultúrájában 
érte el. Ezután a növekvő kiegyensúlyozatlanság, káosz korszaka 
következett. A hullámokban érkező inváziókon, valamint a kard és a toll 
lépésenként megsokszorozódó erején keresztül az androkrácia először 
„kaotikus” attraktorként viselkedett, majd a nyugati civilizáció 
történetének nagy részében „statikus” vagy „pontjellegű” attraktorrá
alakult. A feljegyzett történelmen keresztül azonban, és különösen a
szociális instabilitás periódusai alatt, a partnerségi modell továbbra is 
fennmaradt, igaz, mint sokkal gyengébb, de ellenálló „periodikus” 
attraktor. Mint egy növény, ami nem hajlandó elpusztulni, akárhányszor
is törik le vagy vágják vissza, ugyanúgy az újravizsgált történelem
is azt mutatja, hogy a partnerségi modell is újra és újra megkísérelte 
újraalapítani székhelyét a nap alatt.
  
Most – a globális emberi társadalom kollektív tudattalanjának mélyén rejlő pszichológiai és mitológiai faktorok kontextusában – azért küzdünk, hogy a dominanciát felváltsa a partnerségi modell.
  
A kozmosz és a káosz konfliktusának szituációja hasonló ahhoz a nemi alapú kulturális kétfelé szakadáshoz, melyet Eisler írt le. A monoteizmus megjelenésének és a káosz gonosszal való azonosításának kora óta eltelt évezredek alatt többször is kitört a káosz forradalma kaotikus újjáéledő hullámok által bezúdítva a történelembe. Hérakleitosz, Kr. e. 500, Krisztus, Kr. u. 3 és Hüpatia Kr. u. 350, a régi idők legismertebb káoszforradalmárai. Korban közelebbiek Giordano Bruno, 1600, William Whiston, 1700, Immanual Velikowsky, 1950, és Wilhelm Reich, 1957. Mind megszenvedték a sorsot: keresztre feszítés, máglyán megégetés, csonkítás stb.
  
Természetesen mi sem kívánunk a folyamat útjába állni! Talán nem is kell semmilyen szándékos mozgalmat indítanunk, hiszen láthatjuk, hogy manapság maga a tudomány a legnagyobb felfordulás háza tája, márpedig a tudomány elvileg a társadalom törvényének és rendjének egyik fő házőrző kutyája. Fő stratégiája nem más, mint az, hogy elbagatellizál minden olyan eredményt, mely ellentmond a dogmáinak, valahogy úgy, ahogyan az egyház is eljárt a középkorban. A Periodikus Kor előtt a tudomány száműzte a változást. A tudósok, akik oszcillációt fedeznek fel laboratóriumi adataik között, sokszor kiszórják ezeket az adatokat, mert a dogma az állandóságot kívánja meg. A Kaotikus Kor még közeli virradata előtt a tudomány nem fogadta el a nonperiodikus viselkedést. Minden adat, mely rendezetlenséget mutatott, zajnak lett elkönyvelve, és visszautasításra lelt. Most már azonban végre bármi jöhet. A természet tudományos leírása immár elfogadottnak látja mind a nyugalmi, az oszcilláló és a kaotikus állapotokat. 
  
Jóllehet, a káoszt még mindig egyfajta sötét árnyék kíséri. Az Order from Chaos (Rend a Káoszból) c. műben, ami az egyik első olyan könyv volt, mely a tudomány új arculatáról írt, Prigogine és Stengers így ír:
  
az elképzelésünk a természetről most radikális átalakuláson megy 
át az összetett, a temporális és a komplex felé…Új egység van 
kibontakozóban: a visszafordíthatatlanság a rend forrása minden szinten. 
A visszafordíthatatlanság az erő, mely rendet teremt a káoszból.
  
A visszafordíthatóságot ők a tudomány kiábrándító hipotézisével azonosítják, míg a visszafordíthatatlanságot annak újraszerkesztésével. Eme újraformálás szerepe a kreativitás és az evolúció: hogy rend teremtődjön a káoszból. Mi azonban máshogy látjuk, és inkább Homérosszal értünk egyet:
  
A teremtés a káoszból jön, káosz veszi körül és a káoszba tart.
  
Azaz a rend nem úgy származik a káoszból, hogy aztán leválik róla. Folyamatos káosz nélkül nincs töretlen teremtés, vagyis evolúció sem.
  
A tudomány, röviden, most újra felfedezi a káoszt, és ez egy nagy paradigmaváltás előszele. Tudatos figyelemmel mindez talán a világ újraformálásához vezethet el, melyben ahelyett, hogy a káosztól a rend dominanciája felé fordulnánk, a káosz és a kozmosz partneri kapcsolatra lép mind spirituális, mind nemi értelemben, mi pedig visszanyerjük az Édenkertet és a kreativitást: az újraegyesült Tiamatot.