Ryan Hurd: Alvásparalízis és látomások: démonok, szukkubuszok és az archetípusos elme

Gyógynövények és Gyógymódok

A cikket forditotta : Strophariad | orichalcum workshop

 Ha volt már veled olyan, hogy az éjszaka közepén arra ébredtél, hogy nem tudsz mozogni, sőt segítségért kiáltani sem vagy képes, akkor ott az alvásparalízist tapasztaltad meg. Ha ezalatt a bizarr bénultság-érzés alatt azt érezted, hogy valaki – vagy valami – figyel téged, akkor szembesültél a Betolakodónak nevezett ébrenléti hallucinációval. S ha miközben ez megtörténik, és egy manóra vagy éjjeli tündérre hasonlító rémséges alak kúszik rád, hogy édes huncut kis semmiségeket suttogjon a füledbe, akkor gratulálunk, mert egyike vagy a szerencséseknek, akik találkoztak az Inkubusszal.

 És nem vagy egyedül.

 Az alvásparalízis és a hozzá társított látomások, a hipnagóg hallucinációk még mindig rejtélyt képeznek az orvostudomány számára, annak ellenére, hogy a világ népességének 40%-a már legalább egyszer megtapasztalta élete során. Bár gyakori tünete a narkolepsziának és más alvási rendellenességeknek, de az egészséges alvóknál is előfordulhat olyan tényezőknek következtében, mint az alvásmegvonás, a hosszú repülőutakat követő időátállási problémák vagy a túl sok elalvás előtt fogyasztott kannabisz.

Normális esetben a REM alvás során a testünk meg van bénítva, hogy ne legyen lehetséges kiviteleznünk álmainkat. Amikor fellép az alvásparalízis, a REM-bénultság „felébredésünk” után is fennáll még egy rövid ideig. De ilyenkor nem igazán vagyunk ébren – hanem sokkal inkább egy alvás és ébrenlét közötti állapot fúgájába kerülünk. Ebben az állapotban álomképeinket szó szerint kivetítjük a környezetünkbe.

Az alvásparalízis esetében megjelenő jelenések lehetnek idegenek, angyalok vagy ősök, kulturális beállítottságtól és a félelem fokától függően. Ahogyan a tudatos álom, úgy ez a rémálom is az álmodó (vagy látó) elképzeléseinek és a személyes elmén túl elterülő tudattalan és akár kollektív birodalmak ködös homályának közös terméke.

Ezek igazán rendkívüli tudatállapotok, de nem sok ember beszél róla, mert akit démonok látogatnak a 21. században – az Információ Korában – az kétszeresen átkozott.

Nehéz eldönteni melyik a rosszabb: az, hogy szerte a világon emberek milliói tapasztalják meg éjszakánként ezeket a hátborzongató entitásokat, melyek velünk akarnak aludni és meg akarnak kínozni, vagy az, hogy egy nem rég készült diagnosztikai felmérésben a pszichiáterek több, mint fele bevallotta, hogy az olyan személyeknél, akik tipikus alvásparalízis-tünetekkel érkeznek (nem tudnak mozogni, nem tudnak lélegezni, egy szörnyű démon ül a mellkasukon), általában olyan pszichózist diagnosztizálnak, mint a skizofrénia.

Ahogy Hufford egy 2008-as dokumentumfilmben (Your worst nightmare) mondta: „Kulturális repertoárunkból mi kitöröltük ezeknek az élményeknek a tudomásulvételét, de ennek ellenére ezek a dolgok továbbra is megtörténnek. Igazán drámai, igazán hatásos foka ez a társadalom ellenőrzésének.”

Az alvásparalízis során jelentkező látomások valójában az élet természetes, egészséges velejárói médiumok, sámánok és az elme mélységének felfedezői számára. Hasonlóan a tudatos álmokhoz és a pszichedelikus találkozásokhoz, ezek a látomások ajándékot és lehetőséget jelentenek, ha az ember egyszer hozzászokik az összes egzisztenciális horrorhoz, a spontán kundalini-ébredésekhez és az első csakra-tapasztalásokhoz. Azt remélem, sikerül visszakapnunk ezt az elveszett lexikont, és tanulhatunk egymástól ezekről a különös, túlvilági víziókról, melyek segítettek kialakítani mítoszainkat és tündérmeséinket. 

Pszichológiai elméletek az alvásparalízis során megjelenő lényekről

 A fenyegetésekre figyelő rendszer

 

Mindezidáig a tudósoknak nem volt sok hozzáfűznivalójuk e jelenségekhez. Néhány újabb kutatás szerint az alvásparalízis és a hipnagógikus hallucinációk beindítanak egy fenyegetések felismerésére szolgáló keresőt az agyban, az úgynevezett eseménykövetési rendszert. Ez a folyamat nagy részben tudattalan, és általában a lehetséges veszélyek felismeréséért felel (pl. ismeretlen, hirtelen zajok esetén), majd az ezt követő fizikai biztonságunkkal kapcsolatos gyors döntésekért (amikor az ismeretlen zajról kiderül, hogy mi a forrása – pl. egy macska). Az alvásparalízis és a vele járó víziók során a szemünk nyitva van, miközben mi kivetítjük álmainkat a fizikai térbe. Az érzékelés és a képzelődés összeolvadása megzavarja az eseménykövetési rendszert, ami emiatt aktivált állapotban marad, mivel nem tudja pontosan tisztázni a fenyegetés forrását. A rendszer ekkor újra és újra bekapcsolja a vészriadót. Ez a reakció viszont felerősíti a félelmeinket, mert az amygdalának, az agy azon részének az aktivitása, mely felelős a heves érzelmekért, felerősödik ebben az állapotban. Mi tehát kivetítjük legrosszabb félelmeinket a helyiségbe, és ez a félelem csak tovább fokozódik, ahogy az Idegen alakot ölt.

Egy erősödő rémképeket előidéző visszacsatolási rendszerről beszélhetünk, amely kiváltja a jelenést az ágyunk mellett sötétbe burkolózó arcával és gonosz jelenlétével. Mi pedig, anélkül, hogy tudnánk róla, közreműködünk a lidércnyomás megteremtésében.

Úgy vélem, hogy a fizikai magyarázat azonban nem elégséges, mert nem magyarázza meg, hogy az aktivált eseménykövetési rendszer, miért értelmezi a homályos félelmeket valami emberszerű jelenléteként. Miért nem árhullám, földrengés vagy lavina? Végtére is ezek gyakori elemek a rémálmokban. 

Neuroteológia és szellemek

Ezen a ponton bizonyulnak különösen hasznosnak Michael Winkelman antropológus kutatásai. Winkelman szerint az emberekbe bele van kódolva, hogy szellemeket lássanak, ez genetikai felépítésünknek mint egy a része. A neuroteológia álláspontja szerint a szellemek egyetemes szinten történő észlelése még nem jelenti feltétlenül azt, hogy „a szellemek valóságosak”, azonban az élmények ennek ellenére bizonyosan hitelesek, és nem csak a sóvárgó gondolkodás és a mítoszok és tündérmesék kulturális hatásainak keverékeiről van szó.

Továbbá Winkelman azt is felveti, hogy azért vagyunk fogékonyak ember-szerű szellemeket látni, mert elménk hozzászokott, hogy a világot a miénkhez hasonló tulajdonságokkal felruházva érzékelje. Amikor hirtelen történik valami – például mennydörgés –, első reakciónk egy kérdés: „Ki csinálta?” Tehát amikor valaminek bizonytalan a forrása, egy ember-jellegű szereplő bevonásával próbáljuk megtalálni a magyarázatot. De miért? Talán mert a természet helyett az ember inkább egy villámistenre kezd következtetni. Ennek a jelenségnek az evolúciós vonatkozásával is foglalkoznunk kell, mert az emberi életre sosem a tigris vagy az oroszlán jelentette a legnagyobb veszélyt, hanem a társadalmi kirekesztés és cserbenhagyás.

Mindegy, hogy elfogadjuk-e vagy sem Winkelman feltevését, a neuroteológia előállt egy döntő jelenségű elmélettel a feszültséggel terhes időszakok alatt az embereknek világszerte megjelenő Idegennel kapcsolatban, akit mi hajlamosak vagyunk hozzánk hasonló lényként érzékelni. 

Álmok, archetípusok és entitások

Az álmok azért is fontosak, mert közelebb visznek minket ahhoz a tudattalan szerkezethez, amellyel a világot látjuk. A REM alvás, neurológiai nyelven szólva, egy látomásos tudatállapot. A limbikus rendszer aktiválása erős érzelmeket csal elő a hosszú távú memóriához való nagyobb mértékű hozzáféréssel kombinálva – ami a rövid távú memória ideiglenes kikapcsolásával jár, így ilyenkor nem foglalkozunk olyanokkal, hogy hol vagyunk vagy kik vagyunk. Ehhez adjuk hozzá az agy azon területeinek fellángolását, melyek a mentális ábrázolásokért felelősek, és eljutunk az álomhoz: a vizuális és emocionális metaforák erőteljes keverékéhez, melyek összekötnek minket legmélyebben fekvő emlékeinkkel és tapasztalatainkkal.

Az alvásparalízissel kapcsolatos víziók eme neurológiai alapja a REM alvásban további megerősítésül szolgál Carl Jung és James Hillman archetípusos pszichológiájához. Elméletük szerint az álombéli látogató funkciója a kommunikáció létesítése a tudatos elme és a tudattalan folyamatok között. Ezek tőlünk független folyamatok, melyek saját szabályaik szerint működnek, függetlenül attól, hogy figyelünk-e rájuk vagy sem. Azonban, ha fokozott tudatossággal fordulunk eme képek felé, felgyorsíthatjuk az elme feltárását és ezeknek az ősi impulzusoknak, személyes hiedelmeknek és a kulturális, valamint a családi örökségnek a beillesztését. Néhány ilyen archetípusos képzet, mely kiemelkedhet ezekből a mély pszichológiai folyamatokból, emberi figura, mint a bölcs öregember, a bölcs nő, vagy mint a belső gyermek. 

Az árnyék

Hillman és Jung egyik meglátása szerint a hajlamunkat, hogy lidérces figurákat teremtsünk, olyan belső konfrontációk idézik elő, melyek nem hajlandóak csak úgy távozni belőlünk. Ez a belső konfrontáció pedig az Árnyék archetípusa. Robert Bly költő az árnyékot úgy írja le, mint azokat a dolgokat, amikre nem akarunk többé ránézni, melyeket már rég belehajítottuk egy zsákba. Az árnyék egy részről lehet önmagunk egy olyan része, melyet megtagadunk (mint az irigység, gyengeség vagy mint egy fejletlen művészi képesség), más részről lehet valami a kultúránkkal, a nemzetünk történelmével vagy szocioökomunkius osztályunkkal kapcsolatban, amire nem gondolunk szívesen. Az árnyék kifejezheti a nyomort, a rasszizmust vagy egy a természetes környezetéből kiszakított tájat. Ezek a tudattalan minták végig követnek minket a történelemben, csak úgy, mint az álmainkban. A bénultság közbeni látomások során a jelenés sokszor nem csak azért jön, hogy megrémítsen, hanem hogy hallassa magát.

Ennek ellenére mégsem akarjuk pusztán szimbolikus vagy fogalmi szintre redukálni ezeket a jelenéseket. Minden találkozás különleges, élettel teli és dinamikus. Személyes tapasztalatok alapján elmondhatom, hogy az Idegen, vagy bármely más álombéli figura sem veszi szívesen, ha „jelképnek” hívják. Mi sem örülnénk neki. 

A jelenések szellemi dimenziói

A hipnagóg hallucinációk és a pszichés hatások kapcsolatáról szóló irodalom óriási és hasonló fonalakból táplálkozik. A telepátia, az érzékszerveken kívüli érzékelés és a közös álmok feltűnnek a vallási iratokban és beszámolókban, a 19. századi spiritualizmusban, az okkult írásokban és a modern tanulmányokban egyaránt. Általában azon álomkutatók szerint, akik ebből a szemszögből vizsgálják az álmokat, a hipnagógia (és elalvás utáni nővér-állapota, a hipnopompia) „inkább a telepátiához közelít”, ahogy arról Simon Sherwood számol be 2002-es metaanalízisében.

A neurológia természetesen nem biztosít támogatást ennek a témának, azon kívül, hogy elismerik, hogy a hipnagóg hallucinációk agyi aktivitást tekintve inkább hasonlítanak a transz állapotához, mint a normális álmodáshoz. Az alvásparalízis és a hipnagóg hallucinációk során megnövekedett alfa agyhullámokat mértek, csak úgy, mint a testen kívüli élmények és a meditáció néhány mélyebb formája esetében, melyek mind pszí-élményekkel kapcsolatosak. Még a mezei antropológusok is, akik bennszülötteket tanulmányoznak, számos rendhagyó „pszí” jelenségről számoltak be, bár általában nyilatkozataikat nyugdíjazásuk utánra hagyták meg. Ezek a jelenségek, amiket lehetetlen modellezni a laboratóriumban, az élet elfogadott részévé válnak azon emberek számára, akik nyitottak maradnak az olyan rejtélyes és bizarr élményekre, mint a szinkronicitás vagy a prekognitív álmok.

Alvásparalízis és tér: egy földtani elmélet

Jorge Conesa-Sevilla pszichológus előterjesztett egy ökopszichológiai elméletet az alvásparalízissel és a hipnagóg hallucinációkkal kapcsolatban. Az ökopszichológia az elme kapcsolatát vizsgálja természetes környezetével. Conesa-Sevilla felveti, hogy ezeket a félelmetes tudatállapotokat esetleg földtani rendellenességek idézik elő, valamint rámutat, hogy a „Tűz körében” élő kultúrák, Közép-Amerika, az USA nyugati partjának, Dél-Alaszka, Hawaii és Indonézia geomágneses szempontból ingatag területein, sokkal nagyobb szótárral rendelkeznek az alvásparalízisről és a vele együtt járó hallucinációkról, mint bárhol máshol a világon. Ezeken a területeken a legtöbb bennszülött kultúra egyben álom-kultúra is, melyek figyelnek az „álmodás művészeteire” és aktívan fogadják is azokat többek között tudatos álmok, látomások és transzállapotok formájában. Tudván, hogy bizonyos módosult tudatállapotoknál már kimutatták a geomágnesesség hatásait, Conesa-Sevilla hipotézise már nem is olyan valószínűtlen. Paul Devereux archeológus is azon a véleményen van, hogy az álomparalízis is egy az olyan tudatállapotok közül, melyek túllépnek az elmebeli képzetek általános határain (anélkül, hogy felmerülne a pszichózis lehetősége), és amelyek talán felelősek lehetnek néhány olyan szellemi jelenségért, melyet kísértetként értelmezünk. Az Idegen a két elmélet fényében a helyi környezeti feltételek közül emelkedik ki, az álmodó egyén esetében pedig annak saját elméjéből és kulturális hagyatékai közül. 

Alvásparalízis a történelemben

Az Idegen alakja végig kíséri az ismert történelmet a világ minden pontján. Ennek az ezer arcú szellemnek előkelő története van a legfélelmetesebb jelenségként.. Elképzelhető, hogy sok olyan dolog, mely éjszakánként a frászt hozta az emberekre, valójában alvásparalízis eredménye volt. Lássunk néhány példát a történelemkönyvekből. 

Szellemek és kísértetek 

Sok európai és amerikai kísértethistória úgy kezdődik, hogy a szemtanú az ágyában fekszik ébren, amikor hirtelen valaki más jelenlétét is megérzi a szobában, s ez bénultsággal párosul. Számos ilyen klasszikus beszámoló szerint a kísértet bejön a szobába, leül az ágy szélére vagy fojtogatni kezdi a szemtanút szellem-kezeivel. Más beszámolók a szellemmel vagy a kísértettel való küzdelmet említik, s akit végül sikerül elűzni.

Remek példa erre Scrooge találkozása Marley szellemével Charles Dickens Karácsonyi Ének c. művében, mivel ez a regény tele van olyan alvásparalízisre jellemző tünetekkel, mint valaki más jelenlétének érzékelése a szobában, láncok csörgésének a zaja, közeledő léptek, s az elbeszélő hajthatatlan álláspontja, miszerint ő igenis ébren van, még a találkozás túlvilági természetének ellenére is. Azok, akik nincsenek hozzászokva a tudatos álmodáshoz, az alvásparalízishez és a hasonló rendkívüli tudatállapotokhoz, mivel nem tudják, hogy még „normális állapotban” is lehetséges hallucinálni, idő előtt természetfeletti magyarázatokat kezdenek keresni. 

Boszorkányság és démonok

Európában és az USA területén a boszorkányságban való hitnek is hosszú története van. 17. századi bírósági dokumentumok szerint például egy nőt boszorkányság vádjával állítottak bíróság elé, mert vádlója szerint szelleme egy éjszakán megjelent a szobájában és felmászott rá. Ezt hívták „boszorkányrepülésnek”, s néhány afrikai és amerikai közösségnél ez a jelenség mind a mai napig ismeretes maradt.

A középkori Európában beszámolók szóltak olyan démonokról, melyek az áldozat mellkasára ülnek, s azt akarata ellenére szexuálisan molesztálják. Ezeket Inkubusznak (férfi) és Szukkubusznak (női) hívták. A Malleus Maleficarum (A boszorkány kalapácsa) kézikönyv, melyet 1486-ban írtak, és amelyet arra használtak, hogy az Inkvizíció idején pogányokat és boszorkányokat jelentsenek fel, azt mondja, hogy boszorkány az, ki önkéntesen együttműködik (és közösül) az Inkubusszal. A Szukkubusz-legendák szerint pedig ezek a női démonok férfiak spermáit gyűjtögették kikényszerített közösülések alkalmával. 

Tündérek és az apró nép

A Brit-szigetek tündér folklórja sok esetben egy elrablásos történeten alapszik. A tündér megitatja valamivel, azaz megbénítja áldozatát, aztán elviszi őt tündérországba, majd biztonságosan visszajuttatja az ágyába. Akadnak azonban olyan tündérmesék is, ahol az elrabolt gyermekek többé nem térnek vissza. Egyébként a tündérek számlájára írták a marháknál fellépő bénulást is, amit „tündérrepülésnek” hívtak.

Az északi mitológiában bizonyos Svartálfar nevű fekete tündérektől féltek bénultságot okozó nyilaik miatt, s a bénulást „a tündér lövéseként” emlegették. Ezek a manó-szerű teremtmények arról voltak ismeretesek,, hogy alvás közben az áldozatuk mellkasára ülnek, és szörnyű dolgokat suttognak annak fülébe. Németül a rémálom „Albtraum”, ami szabadfordításban „tündér-álmot” jelent. Az álomparalízis során megjelenő entitások pompás vizitündérek és szárnyas hasonmásaik helyett inkább manók, törpök, gnómok és fanimfák formájában jelennek meg. 

Vámpírok

A következő rész Bram Stoker Drakulájából magáért beszél:

Ugyanaz a ritka fehér köd ereszkedet a szobára, amit már korábban is tapasztaltam…Ugyanazt a határozatlan félelmet éreztem, és azt, hogy valaki más is tartózkodik a szobában…Aztán valósággal belém fagyott a vér…Az ágyam mellett, mintha a ködből lépett volna elő – vagy mintha a köd maga öltött volna alakot, mert addigra már teljesen eltűnt – ott állt egy magas, vékony férfi talpig feketében. Hallottam már korábban is róla mások beszámolóiból. Viaszfehér arc: magas sasorr, amire vékony fehér csíkban esett a fény, éles, fehér fogak a vörös ajkak mögött és vörös szemek… Felüvöltöttem volna, de teljesen megbénultam

Ismerősen hangzik? A részletek a sötét alakká változó ködről kulcsfontosságúnak bizonyulhatnak kutatásunk során.