Részlet ” Bóna László – A fű-szöveg a növényzet esszéje” cimű cikkéből ( EX Symposion – 1996/15-16 )
Az emberiség legősibb tudása az, ami tiszteli a növényekben rejlô tanító erôt. A Föld vegetációja a legősibb és legtávolibb kultúrák és civilizációk kultikus rajongásainak tárgya. A növények kultúrtörténete a legôsibb történet. Minden háziasított, termesztett gabona fűféle, és mindegyik az Isten képét ölti magára. A kukorica, az árpa, a rozs, a búza, mindegyik Isten azoknál a népeknél, melyek kultúrája e növények termesztésén alapul. Mindegyik kultúra számtalan rituális, mágikus szertartást végez e növények szaporításáért, melytôl saját közösségi, emberi léte függ. De e kultúrnövények tiszteletén kívül létezik egy „vad” növények kultikus tiszteletére épülô ôsi hagyomány, mely szintén átfonja a legtávolabbi kultúrákat is. Egy-egy növényfaj úgy bukkan fel a Föld legtávolibb népeinél, mintha valóban az egész földkerekség egyetlen összefüggô „mezô” lenne, mintha a Földet átszövô erôrendszerbôl nônének ki, a „Föld Általános Asztralitásából”, melynek erôcentrumait titkos erôket rejtô növényfajok jelzik, miként a kultikus sziklák, kövek, barlangok is ilyen csomópontok felett magasodnak.
A Datura növény fajai megtalálhatók Dél-Ázsiában (D. metel), mely a legközelebbi rokona az Amerika trópusi és szubtrópusi tájain sarjadó maszlagnak (D. inoxia). De terem Ausztráliában (D. leichhardtii), Kína déli részén (D. ferox) és valószínűleg amerikai ôsöktôl származóan Közép-Európában is (D. stramomium). Az ô nemzetségébe tartozik a középkor hírhedt mágikus növénye, a Mandragóra (M. officinarum), mely az Ótestamentumban is szerepel dudajim néven, mint „szerelmi alma” szerelmi bájitalok készítésénél. Az ókorban használták görcsoldónak, kábítószernek, és mivel mint a növények e családjába tartozó hallucinogén hatású alkaloidákat tartalmaznak, valószínűleg a Mandragóra és Datura részei lehettek a középkori „boszorkánykenôcsnek”, amivel a legendák szerint a boszorkányok tetôtôl talpig magukat bekenve a boszorkányszombatokra repültek. A kenôcs efféle hatásánál fogva a repülés szabadságának élményét adta, testen kívüli élményt, létformák szabad váltogatását. Úgy hírlett, a Mandragóra akasztófák tövében terem akasztott emberek spermájából, kétnemű növény, gyökere, mint a Daturának, emberi alakhoz hasonlít, a legendák szerint hátborzongató sikítást hallani a földbôl, mikor az ember kihúzza.
A Mandragóra is megtalálható a Földközi-tengertôl Délnyugat-Ázsián át a Himalájáig. A burgonyafélék családjába tartozik, mint a paradicsom, paprika vagy dohány. A csövesvirágúak rendjébe tartozik, melynek tagja egy másik kultikus növénycsalád, az ajakosok családja, melyben olyan növényekre lelhetünk, mint a zsálya (Salvia oppositiflora), mely régi perui szent edényeken szent növényként látható, lecsillapítja az istenek haragját. Egyik fajtája (Salvia divinorum) a látnokok virágja, pszichotrop drog, egy Wasson nevű botanikus, aki hallucinogén növényekkel kísérletezett, 68 féle levél kivonatából készített magának „anyagot”, majd leírja látomásait, feltételezi, hogy a spanyol hódítás elôtti Mexikó híres jövendômondó növénye is a zsálya lehetett. A katolikusok szentképeket díszítettek a növény skarlátvörös virágaival. Hallucinogén hatásúak még a szulákfélék (Rivea corymbosa, Ipomoea violacea), melyeknek az LSD-hez közelálló szerkezete van. Közismerten hallucinogén hatásúak a kenderfélék (Cannabinacea), melyekbôl készített dohány népszerű nevén egyszerűen csak „fű”.
Szinte valamennyi kultikusan tisztelt növénynek valamilyen tudatbefolyásoló hatása lehet, de egyéb benne lakozó gyógyító erôknél fogva, kozmikus hatások közvetítésétôl eredeztetve távoli kultúrák között is közvetítenek. A bazsalikom (Ocimum basalicum) Indiában ôshonos, isteni lényegű növény, rá esküdtek a törvényszéken, de Krisztus feltámadásakor is ott virított a sír körül, a görög ortodox templomokban a szenteltvíz készítéséhez az oltár alatt egy edényben tartották. De ôshonos Dél-Amerikában is, Haitin a szerelem istennôjének, Erzuliének a jelképe, Mexikóban a szerelmesek , a zsebükben hordják, hogy kiválasztottjuk figyelmét magukra vonzzák. A közönséges cickafark (Achillea millefolium) szárát a druidák idôjóslásra használták, e növény szárát használták pálcikaként a jövô jóslására, a világegyetem szent kinyilatkoztatásainak közvetítésére a kínaiak az I Chingnek, a Változások Könyvénekközönséges palástfüvet (Alchemilla vulgaris) „kis mágikusnak2 nevezték, melynek redôzött leveleiben összegyűlik a harmat, amit bájitalba kell keverni. A keresztény egyház „Miasszonyunk köpenyének” nevezte, „az asszonyok legjobb barátjának”, nôi bajokra használt gyógyereje révén. A közönséges vasfűrôl (Verbena officinalis) Egyiptomban úgy gondolták, hogy Ízisz könnyeibôl jött létre, a görög papok köntösükön hordták, Vénusz szent növénye volt, szerelmi bájitalba illô hatása miatt. A rómaiak az oltárra tették, mert szerintük lelki megtisztulást hoz. A kínaiak is vasfűnek hívták, a druidák e fű virágjából készített fôzettel mosták oltáraikat, egyben mágikus vízként látomások elôidézésére használták. Minthe nimfa Plútónak volt szerelme, aki ôt illatos növénnyé változtatta féltékeny felesége miatt. A héberek a mentát a zsinagóga kövezetére szórták, évszázadok múlva az itáliai templomokban is átvették e szokást. Az ökörfarkkóró (Verbascum thapsus) Odüsszeusz védelmezôje volt Kirkével szemben, a kakukkfű (Thymus) a bátorság növénye (Thymon görögül bátorság), a római katonák kakukkfüves fürdôt vettek, a középkorban kakukkfüves kendôt adtak a lovagoknak. A koriander (Coriandrum sativum) szerepel szanszkrit szövegekben, egyiptomi papiruszokon, az Ezeregyéjszakában és a Bibliában. A kínaiak szerint halhatatlanná tesz, egy perui törzs szentként tiszteli illatos levele és kábító hatású magja miatt. Kínában a Kilenc Gyógyfű Énekének elsô oltalmazó varázsigéje az ürömhöz szól, a gyógyfüvek anyjához (Artemisa vulgaris). A gilisztaűzô varádics (Chrysanthemum vulgare) a halhatatlanság virága, a görögök szerint megakadályozza a test lebomlását, halottak konzerválására használták.
Az ókori és középkori ember a növényzetekben rejlô természetfeletti erôk valóságos szövedékében élt. A füvek sűrítik magukba mindazokat a szférákat, melyek közvetlenül kapcsolatban vannak az istenekkel, az élet titkának szent kinyilatkoztatásával, a megváltozott tudatállapotokkal, a világ látomásszerűségével és egyben a profanitással, a szerelemmel és a szexussal.
Mindazon növények meglepôen elterjedt kultusza, melyek nem a termesztett kultúrnövények éltetô erejét voltak hivatottak fokozni, hanem az emberi közösség tudatállapotát alkalomszerűen és rituálisan befolyásolni, jelentôs elméletek megalkotására ösztönözték a kultúrtörténészeket: miszerint az emberiség ôsi kultúrái, mintegy a történeti kor elôtti kultúrák egyaránt hallucinogén szerek rituális fogyasztásának kultuszára épültek.
A közös indo-iráni múltba nyúlik vissza például a Szóma-áldozat szertartása, mely a kipréselt szómalé rituális fogyasztását jelentette áldozatok bemutatása, beavatási szertartáselemek közben. A szóma egy hegyekben termô növény, melynek leve serkentô, gyógyító és valószínűleg hallucinogén hatással rendelkezett. Az emberiség történeti kora ezen ôsi hallucinogén kultúra felbomlásával kezdôdik. „Idôszámításunk elôtt körülbelül hatszáz esztendôvel Iránban is, mint a föld minden részén, döntô változás elôjelei érezhetôk” – írja Hamvas Béla. Zarathustra különös figyelmet szentel a haoma-kultusz megváltozásának. „A haoma ugyanaz, mint a hindu soma, rejtélyes, állítólag ital, az élet vize, az örök élet itala, a nektár, az istenek bora. (…) A fôpap osztotta el, kivételes alkalmakkor juttatott belôle a királynak, a harcosoknak, a kormányzóknak, a tanítóknak, a földműveseknek. (…) Haomát inni annyit jelentett, mint az emberi élet zavaros anyagiasságából kiemelkedni és a tiszta lét örök nyugalmában fellélegezni: az elmúlhatatlan lélek ragyogásával szemben állani és tudatára ébredni annak, hogy ez a tündöklô lélek az emberi lény maga. (…) Idôk folyamán azonban a haoma kultusza kezdett egyénivé válni. Akadtak egyesek, akik a maguk számára máskor több üdvösségre és boldogságra tartottak igényt. (…) Az egyéni haoma-kultusz elsô következménye volt, hogy az istenek italát az Ének titokban megitták. A közösségnek már nem jutott, és mivel a közösségnek nem jutott, nem volt már egyesítô szent ital, amely a közösség tagjait a törvényszabta mértékben átjárja.”18 Íme az ember ôsi tudása, az ‘atlantiszi” tudásnak nevezett ôsi tudás lényege, a világ egyesítô, látomásszerűsége, melyben emberi lét az istenekkel egységben élô létnek látszik. Ez a növényzetben rejlô isteni lényeg. Az ôsi kultúrákban a növényzet, a füvek világa mutatja meg azt az isteni tanítást az embernek, hogy számtalan világ létezik az ismert világon belül. E rejtett világok érzékelése a világ igazi tudása, a beavatott látás.
A valóság érzékelés kérdése. Ha változik az érzékelés, változik a valóságnak nevezett világ is. A füvekben rejlô titkos tudás ez: egymásba illeszkedô világok között utazhatunk. A világ valósága valóság ugyan, de csak egyféle, a világ valóságához tartozik még mindaz, ami túl van a hétköznapi érzékelésen. Álmok, látomások, víziók, gondolatok, emlékek és a közvetlen fizikai valóság egymással azonos, egyenlô valóságok: egy gazdag, sokszínű, titokzatos világ egysége. Ez a füvek Igéje. A füveknek legyen hála.